Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)
Monoszlóy Dezső A következő hetekben mást se tettem, mint önmagammal feleseltem. Szándékosan csak a szökés pillanatáig vezettem a gondolataimat, azon túl teljesen sötét és ismeretlen út következett. Ezen egyelőre nem is akartam tovább lépni. Az indulás volt a fontos. Ha elindulok, valami más következik. Mindegy, hogy mi. Valami más. Hogy megerősítsem az elhatározásomat, igyekeztem a jelent minél elviselhetetlenebbnek látni. Ezért többször felkészületlenül ültem be az órákra, de nem hívtak fel. Társaim is mintha figyelmesebbekké váltak volna irányomban. Most, amikor már nem volt szükségem rájuk, mind kedvtelenebbül sétáltam a gyümölcsöskert felé. Vártam, hogy Zsuzsa visszalép, de ő a napokat számlálgatta. — Még huszonhét nap — sóhajtotta. — Milyen hosszú idő! Nekem rendkívül közelinek tetszett. Tudtam, hogy önszántamból nem léphetek vissza. Valami azt súgta, hogy ha most leteszek a szándékomról, az életben semmit se tudok majd megvalósítani. Ez megkeményített. Egyszerre csak egyfélét szabad akarnom. Nem lehet menni is meg maradni is. Próbáltam a gondolataimat azokhoz a méttani testekhez hasonlítani, amiket másodikos, harmadikos korunkban késztítettük. A testek éleire a fehér kartonon színes papírcsíkokat ragasztottunk. Így készültek az egyszerű kockák, a rengeteg pepecselést Igénylő oktaéderek és a csonkagúlák. De gömböt egyikünk se készített. Ez nem is volt feladva. Magamban most megkíséreltem gömböket szerkeszteni. Eddigi életem olyan volt, mint egy hasáb, most gömb lesz. Csak a színes papírt nem tudtam, hová kell ragasztani. A tücskökre már jóformán nem is gondoltam. A vegytani kísérleteken túl egyszerűen váltakozott a lakmuszpapír színé, ezért inkább a hasábokat görgettem, mindaddig, amíg úgy éreztem, hogy most már gömbölyűek. Már csak az okozott fejtörést, hogy mit vigyek magammal. A tankönyveimet nem sajnáltam, ezeknek úgyse veszem semmi hasznát. Volt néhány kiolvasott regényem, velük se tudtam mit kezdeni. Aztán egy sereg teleírt és két üres füzet, tolltartó, körző... Rájöttem, hogy legokosabb, ha mindent itthagyok. A szökés előestjén a vacsora utáni szabad időben belopakodtam a tanulóba. Még egyszer sorra vettem itthagyott kincseimet, de hamarosan beleuntam a rakosgatásba. A kezem csupa por lett, véletlenül a tintásüveget is fellöktem, s a tinta ráfolyt a latin szószedetemre. Ezt jó jelnek vettem. Volt ebben valami visszavonhatatlan. A tintáról az is eszembe jutott, hogy búcsúlevelet kell írnom. Sokat töprengtem a megszólításon és a levél tartalmán. Végül is ezt írtam: „Az intézet vezetőségének! Ma reggel elhagytam az intézetet. Nem akarok továbbtanulni. Tudom, hogy senkinek se fogok hiányozni...“ Itt megálltam, és nem tudtam, hogyan kellene folytatnom. Ha elolvassák a levelet, lehet, hogy rendőrökkel fognak kerestetni, ezért gyorsan utána írtam: (Regényrészlet] II. folytatás a milliomos halála
