Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Gál Sándor: Versek
Gál Sándor a háromkeresztü domb arcomról elmúlt a nap sárga hó húllt a messzeségre nem nézlek már hogy lássalak köd köd sokasodva sápadó gömbök pergő özöne csak el ne hagyjatok magamtól könnyen meg tudnék válni szememben látom a holnapi vakot szeretne végre haza találni kering a szél bika-nagy fákat pörget e három-keresztű dombon élni nem meghalni könnyebb s már nem választhatok háromszor tíz kő-évet nyeltem háromszor tíz kőévnyi létben életet nem csak halált leltem miért? nem az a kérdés hogy mit hogyan miértre bomlik minden bennem miért a mozgás a test nyugalma a füst a szél az ég rejtelme miért olyan keserű az ami naponként bennem kettéhasad naponta mért szeretném mégis újjásziilni magamat miért lököm ki azt magamból amit mindenki magába rejt miért a sző a kép a mondat miért van ész és emlékezet miért van szem és toll és papír miért e kínzó bűvölet miért élek ha értelemmel megoldani ezt nem lehet szólni se kell és már szólni se kell az idő magyarázza magát s a történelem röhögve ugrál fekete patáin befagyott árkaink felett fogyó hold karéja billeg mögötte a hideg közöny aranyát lehinti s már a hegyek is mozdulatlanok teknős-pupú álmaik alatt nem vonaglik a fortyogó múlt összezárult kagyló-katlanok emlékeink s hiába születtünk többre-emlékezőknek emlékeink nem állnak össze jelenné se törvénnyé királyi oldat fel nem old ktilön-érceink pusztulnak szanaszéjjel létünkre így bólint Európa nézem a faggyal-csapődő téli vihart mint kavarog mint rázza a vége-nincs tájat nem szomorú ez nem szomorú csak a szem szűkül össze ha a fagy belecsap azért csak higgy neki azért csak higgy neki ha komor homlokán sötétlő haránt-árkok egyre mélyülő sora nő az idegenség kUlső változás belül a szeretet konok erői megmaradtak s hogy magát kívülről öli ne bánd a világ roncsolt váza azért megmarad benne örökre s szeret mert miért ne szeretne hisz utolsónak maradtál s ami a mindenségből benne él már te adod a gondot és a fényt s a mosolyt is mely néha még előbukik szája szögletén ezért hát higgy neki s ne azt lásd ami rideg s szomorú metamorfózis a vers egyre gyakrabban elfut ujjaim közül s kíméletlen keménységgel körülfog a próza a párbeszédek szikkadt-soványan buknak fel az emlékezet mélységeiből harmincadik évemet már így köszöntőm nem magamban élek körülfog a táj színe lobogása elém áll felmagasodik s utai benépesülnek a cselekvés tiszta árnyaival amelyek rajtam kívül mozdulnak de úgy hogy magamban is érzem a lendületet ha vidám s akkor is ha színe sötét mint a drámák hangja vagy mint az erdőtüzek zenéje a kérdések után elérkezett a feleletadás ideje s nehéz kövek képében jelennek meg a formák 201
