Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Duba Gyula: Szülőföldem
házakról kiderül, hogy csak két-három emeletesek, s az autóbusz is megszűnik nyugtalanító és komolytalan bárka lenni, a modem Skodák két óránként menetrendszerű pontossággal közlekednek Léva és Zselíz között. A nagyvásártéren hiába keresem szerdánként a végeláthatatlan szekértábort, magas kő emlékmű, dísziák és virágok vannak a helyén. De még a lovakat is hiába keresem az északról délre nyúló ellipszis térségében, csak elvétve találkozom velük. Pedig tizenöt évvel ezelőtt még két lovunk volt, és a többi gazdának is volt lova, lovakkal kezdett dolgozni a szövetkezet is, velük dolgozott egy évtizeden át, aztán a ló egyszerre feleslegessé vált, s az én — most már kívülről néző — szememben ez a tény a korforduló elé érkezett falu életének minőségi változásáról árulkodik. Ügy érzem, az embernek a földdel az állaton (lovon) keresztül, az állat segítségével fenntartott kapcsolata szorosabb, melegebb és természetesebb volt, mint a gép útján megvalósuló kapcsolat. Föld, állat és ember a nagy természet egy-egy részeként meghitt szövetségese volt egymásnak, és harmonikus egészet alkotott, amelynek megvoltak a maga érzelmi és erkölcsi áramkörei, értékviszonylatai és belső kohéziója. Föld, ló és ember: olyan lánc volt ez, melyben a világmindenség alkotóelemei egyesültek, s mely a természetben fennálló harmóniát valósította meg. A traktoron ülő embernek más a viszonya a földhöz és a munkához, mint a lovával szántó és vető parasztnak, talán azért, mert a közbeeső láncszem, a traktor, nem érez, munka közben nem kell tekintettel lenni rá. A lő érző lény volt, az ember is érzett, és beleérezte a földbe a jóságot, a meleget, s az életet tápláló őserő bizonyosságát; a hideg acélból épült, érzéketlen gép megszakította ezt az érzelmi folyamatot. S a modern mezőgazdasági nagytermelésnek egyéb új vonásai is vannak: különbség az, ha az ember három-négy tehenet gondozott, két-három sertést etetett, s ha gépi berendezések segítségével egy-két ember gondoz százszámra teheneket és ezerszámra sertéseket. Nevetségesnek látszik, de így van: az állat elszemélytelenedik az ember előtt, tárggyá, dologgá, érzelmileg közömbössé válik, és a természetes harmóniát jelentő érzelmi áramkör újra megszakad. (Talán nevetségesnek látszik, mondtam, mert paradoxként hat, hogy az állat személytelenedik el, amely nem személy, mindig is tárgy volt, vagyontárgy, mégis valahogy olyan tárgy, melynek lelke van, és a gazdája számára személyi tulajdonságokkal bír, nevet Is ezért kapott). S még egy harmadik megfigyelés: a szerzésvágy, a gyűjtögetés, a földéhség örök paraszti tulajdonság, az egyik vidéken ihtenzívebben, a másikon kevésbé erősen érvényesült. Ma — amióta a szövetkezet nagyszerűen fizet — az emberek pénzt gyűjtenek. S az utána való hajsza hasonló az egykori föld utáni hajszához; a parasztember rászokott a kényelemre, amit azelőtt nem ismert, és amivel nem törődött, megízlelte a komfort kellemét és gyönyörét, amelyet pénzzel biztosíthat magának. S ennek különféle következményei vannak. A kötött munkaidővel és a közös tulajdon fogalmával belelopózott a felelőtlenség érzése és a kényelemigény, s megszerezheti magának a tökéletes kényelem biztosításához szükséges műszaki és civilizációs kellékeket is. Na és, mondhatnánk, mi ebben a rossz? Ez a célunk, kényelmes és anyagilag biztosított életet mindenkinek! A probléma ott kezdődik, hogy a komfortra törekvés nem kevésbé intenzív, mint a földszerzés vágya volt, de a kettő között alapvető a különbség: a komfort megszerzése, a harc intenzitása ellenére is, kevésbé kötött erkölcsi és közösségi „játékszabályok“ szerint folyik, mint amaz. A földszerzésben, a földbirtoklás vágyában benne volt az utódokról való gondoskodás igénye, a lét bizonyosságának ismerete és a jövőbe vetett hit. A pénz és a komfort pedig csak a mát szolgálja, a pillanatot hordozza magában — ez alől talán csak a házépítés kivétel, de az is csak egy bizonyos célszerűség határáig -- a komfort nem ismer hagyományokat, nincs múltja, mely örök emberi értékek és viszonylatok formájában élne tovább. Mindez nem azt akarja jelenteni, hogy a falu ne részesüljön a technika nyújtotta előnyökben és javakban, hanem azt, hogy ezen a területen is tudatosítsuk: a technikai civilizáció valami nagyon nagyszerű és nagyon veszélyes dolog, amellyel mind ez ideig óvatosan kell bánnunk, mert nem ismerjük kellőképpen a természetét. 5 A következő eset történt meg velem: sétálni indultam a városba, szeretek kötetlenül csavarogni, ha van rá időm, nézegetem a kirakatokat, átadom magam a véletlen látnivalók özönének és a szabad asszociációk csapongásának, néha a munkámon töprengek,
