Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - Kovács Magda: Fekete szél

káltak rajtam. Ahogy így feküdtem, az az érzésein támadt, hogy az anyáin vagyok. Sárga a hátam és nem meszelem többet a falat. Az eső beveri piszkosra. Elmossa rajta a nagy fodros hullámokat. Én meg csak fekszem Itt aagy vidáman. Becsorog hozzám a víz, be a számba. Az arcomról lepereg a hús, hiába csukom össze a számat, a sárga víz belefolyik. Ragadós lesz a sár, s egy giliszta csúszkál a talpamon. Elkezdtem ordítani. Abban a pózban, ahogy voltam, mezítláb, a hasamon összekulcsolt kézzel. Ordítottam, míg összeszaladt a fél falu. Alig bírtak kihúzni a földből. Nem hittem el, hogy élek. Megőrülhettem, mert nekirohantam anyámnak. Felborítottam, úgy hemperegtünk egymáson, mint két birkózó. Szurkáltam a kiálló csontjaimmal. Nem tartottak bennünket egészen normálisaknak. Nem is voltunk egészen azok.

Egy este — ősz volt, sár volt — beállított hozzánk nagyanyámmal egy asszony. Emlékszem, sárga volt a homloka, s az arca piszkos. És büdös volt szörnyen, mint egy összeázott kutya. Azt hittem, hogy megrázza magát, ránk fröcsögteti a vizet, és bebújik morogva egy asztal alá.

Ruhája aljára körbe felszedte a sarat. Valami bozóton kellett átcsörtetnie, mert tele volt ragadva pókhálóval, száraz levelekkel. Nem a mi falunkból való volt. Nem is köszönt, csak bedőlt az ajtón. Hozzánk lefelé kellett taposni a konyhába, földes volt az alja, tele volt asztalokkal, lócákkal, ágyakkal. Az ágyakat nehéz, zöld posztótakaró fedte, és csak egy kis petróleumlámpa világított az egyik asztal közepén. Borzasztó szomorú tudott lenni az ember a mi konyhánkban!

Valami baj volt az anyámmal. Elkezdett nőni a hasa. A nagyanyám ettől őrült ideges lett, én reszkettem az izgalomtól. Együtt aludtam anyámmal, szemben az ablakkal. Nagyon szerettem vele feküdni. Ügy aludt, hogy a két karját föltette a feje alá. Éreztem a hónalja szagát. Kicsit fanyar volt, de az anyám szaga volt, én szerettem. Órákig feküdt nyitott szemmel elalvás előtt. Lesimogatta a nagy dunyhát, és bámulta a holdat. Nem volt függöny az ablakunkon. Kiláttunk a kertbe a nagy körtefára. A hegyében sokszor ott ült a hold, bevilágított ránk. Amilyennek olyankor tűnt a konyhánk, attól egészen elérzékenyültem. Sejtelmes volt, melegebb, és mintha finom fehér köd szitált volna a sarkakban. Még most is borzongok, ha arra a finom, szitáló ködre gondolok. Hozzábújtam anyámhoz. Majd megfojtottam az ölelésemmel, kétoldalt folytak a könnyeim, de ő meg se mozdult. Hagyta, hogy öleljem, csak mikor már nagy volt a hasa, akkor lökött el magától. Apám keveset jött be hozzánk. Ilyenkor vágyakozva néztem rá valamelyik sarokból. Szerettem volna, ha fölkap, feldob a gerendákig, és nevetve elkap megint. Egyszer fel is dobott, de nem nevetett, hát többet nem akartam, hogy feldobjon. Ha nem nevetett, akkor nem ért semmit. A nevetését akartam. De nálunk nagyon keveset nevettek. Anyám néha elmosolyodott, sápadtan, mint egy beteg virág. Minden ősszel azt hittem, hogy az már az utolsó mosolya. Mégis ő élt közülük a legtovább.

Apám szürke haját hamar elnyelte a föld. Ügy maradt meg bennem, hogy röpködött, sokáig, még a föld alatt is. Nem hiszem el, hogy ne röpködne még most is. Néha odaültem a sírja szélére, de nagyanyám sovány, fekete árnyéka elűzött onnét. Minden estefelé eljött. Sötét szél fújt a szeméből, a sírokon mozogtak a magas fűszálak. Gyűlölt, ha ott talált. Nem akart osztozni senkivel az apámon. Anyámat is gyűlölte miatta.

De hogy mi történt azon az estén. Az idegen asszony csak meresztette a szemét az anyámra. Nézte a hasát, mint egy őrült. A gyomrom a torkomba ugrott. Rosszat sejtettem. Olyan rosszat, amilyet azóta soha. A halált. Később tudtam meg, hogy a halált. Úristen, milyen egy piszkos volt az a vénasszony! A kezén mozogtak a hosszú száraz ujjai, ahogy közeledett anyám felé. Még mindig nem szólt egy szót sem... Megint megőrülhettem, mint a mészgödörben; közéjük ugrottam. Hasba akartam rúgni a vénasszonyt, vagy ml, de nagyanyám nyakon kapott. Bedobott a szomszéd szobába. Sötét volt, s rohadt almaszag. A falak mellett fehér búzászsákok. Féltem. Vak kutya- kölyökként mászkáltam a sötétben, belevertem a fejemet a bútorokba. Mire az ajtót megtaláltam, anyám már az ágyban feküdt. A lámpát közelebb vitték hozzá. Nagyanyám tartotta. Az idegen lavórokkal szaladozott. Anyám jajgatott, sikoltott is. Nem láttam rendesen a két vétiasszonytól, apámat sem láttam sehol. Anyámból folyt a vér. Micsoda éjszakák jöttek! Többet nem engedte, hogy vele aludjak. A másik ágyban