Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Duba Gyula: Szülőföldem
Duba Gyula földem Egy tucat kilométerre vagyok még tőle, a Pozsony felől érkező gyors Káinénál, a Garam hídján csattog, amikor már jelentkezik. És éppen a Garammal, Szlovákia második legnagyobb folyójával (ha a Dunát mint határfolyót nem számítjuk, első a Vág), mely valahol a Gömör-Szepesi Érchegység lábánál ered, és amerre folyik, nevet ad a vidéknek, a tájnak; így van Felső-Garammente (Horehronie) és Garammente, mely a síkságra ért folyó alsó szakaszánál fekszik, s melynek peremén nyugat felé nyitott dombkoszorú közepén gubbaszt a falum. Mondom, a gyors még csak a Garam hídján rohan át, s én már készülődöm a találkozásra. Mintha egyszerre más ember lennék, tudatomban az emlékek kerülnek a felső szintre, egészen más világ, mint az, amely valóban körülvesz. Pedig a Garam sose tartozott szűkebb pátriám világába. Hat kilométerre tőlünk, Garamszentgyörgynél volt hozzánk a legközelebb, de valahogy nem tartottuk vele a kapcsolatot, gyermektudatomban úgy szerepelt csak, mint egy távoli és ismeretlen folyó, melyben soha nem fürödtem, soha nem halásztam, mélységét nem ismertem, és madárvilága rejtve van előttem, elrejti az ismeretlen „messzeség“. Hallottam, hogy tavasszal és ősszel megárad, zavaros hullámai locsogva beóvakodnak a falvak pajtái és kertjei alá, arról is mesélt valaki, hogy tíz-húsz kilós őriásharcsákat fognak benne horoggal. Híre járt különféle szerencsétlenségeknek is; jó úszók fulladtak bele, lovasszekér futott le a kompról és veszett bele. 1944 telén meg azzal vált jelentőssé az egész vidék számára s így a mi számunkra is, hogy folyása mentén megállapodott a front, a szembenálló csapatok beásták magukat, s így néztek egymással farkasszemet a nagy tavaszi szovjet támadás megindulásáig. S amikor a rózsaszín barackfák kivirágoztak, és a T-34-esek elrohantak nyugat felé, a Garam mélyéből előbújó merev szemű halottakról beszéltek az emberek. így hát a Garam, bár minden időkben ott rezgett a tudatom mélyén mint jelentős szimbólum, a nagy vizek, nagy halak és nagy szerencsétlenségek lidérce, mesebeli természeti erők szimbóluma, közvetlen gyermekkori élményem nem volt soha. Tizenhét éves kamasz voltam, amikor közelebbről kezdtünk ismerkedni; négyen mentünk kerékpáron Sárőba, mindegyikünk egy-egy lányt vitt a vázon maga előtt, a Garam az őszi esők nyomán megáradt, nem közlekedett a komp, csak a ladik, s a lányok féltek beleszállni. Piszkos sárgán és alattomosan hömpölygött körülöttünk a víz, a mélye örvényeket sejtetett, a lányok félve kapaszkodtak a karunkba, és... semmi nem történt. így a Garam még azzal se tüntette ki magát, hogy felfordította volna a ladikunkat, és mi hősiesen megmenthettük volna a lányokat (bár nem tudom, hogyan úsztunk volna szűk szárú bokszbőr csizmáinkban). Ahogy a gyors maga mögött hagyja a kálnai hidat, és elfut a felsőszecsei állomás mellett, a távolban feltűnik a lévai volt tanítóképző (líceum) piros tornyos épülete. És itt már kezdődik a találkozás azzal a közelebbről mind ez ideig meghatározatlan jelenséggel — fogalommal? — amit gyermekkornak, múltunknak, tudálékosabban belső 1
