Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - DISPUTA - Dobossy László: Hašek és a magyarok

szerves része Jaroslav Hašek alkotási módszerének, mint a magyar (s általában az idegen) nyelvi elemek formája. Hiszen nyilvánvalóan könnyebb és egyszerűbb lett volna térképről lemásolnia a helyneveket vagy tanárának, Brábeknek a szótárából kiírnia a magyar szavakat, mint a stílus szükségletei szerint az emlékezet adatait módo- sítgatni vagy — még inkább — új megoldások kieszelésével bajlódni. Ha mégis, főleg 1906-tól kezdve, ez utóbbi — bonyolultabb — eljárást követte, bizonyára szándéka volt vele.

Aligha tévedünk, ha fejtegetéseink eredményeként úgy látjuk, hogy a fantasztikus névadás és az idegen nyelv (ez esetben: a magyar nyelv) elemeinek ötletszerű szövegbe illesztése voltaképpen egyik stilisztikai módja a groteszk abszurditás érzékelte tésének. Az író minden konvenciót elvet, még a nyelvit (és az irodalmit) is, hogy annál hitelesebben jeleníthesse meg a világ új vízióját egy másik síkon, ahová a valóság néhány lényeges elemének végletes eltorzítása segíti.

Lényegében tehát ugyanannak az eljárásnak a kezdeti, kísérleti állapota ez, amelyet majd mesteri fokon látunk viszont Svejk nevezetes példabeszédeiben, ahol mindig szinte túlzottan konkrét élethelyzetből, a hely, az idő és a környezet pontos megnevezésével (ámde csak megnevezésével s nem leírásával vagy jellemzésével) indul a történet, majd fokról-fokra távolodik a mind groteszkebbé váló abszurdum felé, hogy végül

— egy hirtelen fordulattal — visszakanyarodjék a kiindulási realitáshoz.

A Hasek-életmű távlatában e folyamatnak mindig a középső része igazán fontos; minden egyébnek — tehát a még oly nagyszámú magyar tematikai és nyelvi elemnek is — csupán kiegészítő, hangulatkeltő, színező és szemléltető szerepe van. A lényeg másutt: e külsőleges kellékek mögött rejtőzik. S ha fényt vethetünk rá, érdemes volt a másodlagos tényezők működését is szemügyre vennünk.

Gönci IFriihof) Sándor: Elfáradva

„A mi életünkből — 1932“ szociofotokiállítás anyagából