Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Bárczi Géza: Nyelvművelés és nyelvtudomány

egyet idézhetnénk, hiszen sok esetben a nyelvjárások megőrzik a régi alakokat. A Dráva mellékén a várjuk, kérjük alak így hangzik: váruk, kérük, s ilyenek más peremvidékeken is fölbukkantak. A nyelvtörténész eddig is tudta, hogy a mai várjuk, kérjük alaknak egy régebbi változata váruk, kérük lehetett. Fontos és bizonyító erejű itt az a körülmény is, hogy peremvidékeken került elő ez az alak. Ugyanis a peremvidékek gyakran őriznek meg nyelvi régiségeket: a változások töbnyire a nyelvterület belsejében indulnak meg, és nem mindig jutnak el a szélére is. A nyelvjárási alak tehát hathatósan támogatja az elméleti elképzelést. — Van olyan vidék is, ahol a tárgyas igeragozás többes első személye várunk, kérünk típusú. Ez mélyen világít be az alanyi meg a tárgyas igeragozás szétválásának történetébe. A tárgyas igeragozás ragjai általában az ősi személyes névmásokkal keletkeztek, ilyenek a váro-m, -d, -ja; az -uk, -juk ebbe nem illik bele, szabályosan -unk-ot várnánk (m + k). A nyelvjárási alak rámutat arra, hogy az alanyi és a tárgyas igeragozás, nyelvünk e jellemző sajátsága a magyar nyelv külön életében alakult ki a személyes névmásokból és az egyéb forrásokból keletkezett személyragok hosszú harca során, amikor is a névmási eredetű személyragok általában a tárgyas ragozás ragjaiként állapodtak meg, de az -(u)nk, -(ü)nk az alanyi ragozásba tévedt. Mindez persze jóval a honfoglalás előtt történt, a nyelvjárási alak tehát igen ősi állapotra mutat rá.

E pár kiragadott példa meggyőzhet bennünket arról, hogy minden nyelvjárási adatnak, a legjelentéktelenebbnek, a legkevésbé feltűnőnek is messzeható tudományos fontossága lehet. A gyakorlati gyűjtésben tehát semmire se legyintsünk. Mindent gyűjt- sünk föl, mert minden elmulasztott, megvetett adat fontos tudományos ismereteknek lehet a kiindulópontja.

Persze, nemcsak a nyelvtudomány számára lehet értékes a nyelvjárási gyűjtés. Szó esett már többször e vita során is a nyelv és a néprajz szoros összefüggéséről. Akár tájszavakat kutatok, akár néprajzi érdekességeket, a két szempont igen sokszor összetalálkozik. Ha azt kutatom, hogyan hívják egy vidéken az eke részeit, elsősorban meg kell állapítanom, hogy az illető vidéken használatos eketípusnak milyen a szerkezete, milyen részei vannak, mert csak akkor tudom értelmezni a cságatót, a kakatszeget, a gerendélyt stb., stb... A tájszógyűjtés és a néprajzi tárgy pontos leírása tehát elválaszthatatlan. Természetesen vannak olyan területek is, ahol a szempontok elválnak, ahol a nyelvjárási gyűjtést más elgondolások irányítják, mint a néprajzit és viszont. De nagyon sok az érintkező terület, s külföldön is általában szintézisben látják a két tudomány egyes részleteit.

A nyelvjárási gyűjtés más tudományok számára is elárulhat egyet-mást. Ha pl. megnézzük, hogy a kukoricát hogy hívják a nyelvterület különféle részein, azt találjuk, hogy Erdélyben törökbúza a neve, a Tiszán túl tengeri, egy kisebb északkeleti területen máié, a Duna-Tisza közén, a Dunán túl pedig egészen az északi nyelvhatárig kukorica. A törökbúza önmagában elárulja, hogy Erdélybe Törökország felöl jött ez a termény, még ha esetleg közvetítéssel is. A román eredetű máié arról tanúskodik, hogy vagy közvetlenül a románból vagy az ukránnak egy román jövevényszavából került a magyar nyelvbe, tehát ez is déli-északi irányú terjedést mutat. (A máié a románban eredetileg „kölest“ jelentett, tehát azt is elárulja ez a jelentésváltozás, hogy valamikor a köleskása volt a románság mindennapi eledele, majd ezt helyettesítette a kukoricakása, azaz a régi név átment az ugyanazon funkciót betöltő új élelmiszerre.) A tengeri csak annyit árul el, hogy távoli földről, tengeren túlról került hozzánk ez a növény. S valóban tudjuk, hogy a kukoricával Közép-Amerikában ismerkedtek meg Cortez katonái. A kukorica név minden valószínűség szerint a spanyol cucuruchoból eredeztethető, mely hegyes, kúp alakú tárgyat jelent (pl. az autodafék áldozatai ilyen cucuruchonak nevezett süvegben vonultak a vesztőhelyre). Érthető, hogy a spanyolok a számukra ismeretlen gabonafélét termése után így nevezték. A szó további útjában, alakulásában még több mozzanat vár földerítésre. (Hogy lett az -ucho-ból -ica? A szokatlan szóvéget talán a szláv nyelvekben gyakori -ica váltotta föl.) Annyi bizonyos, hogy hozzánk mind a tárgy, mind a neve a Balkánról került. íme növényföldrajzi, néprajzi, művelődés- történeti szempontból is mennyi mindent árul el a magyar nyelvjárások viselkedése egyetlen tárgy megnevezésében.

Amellett, hogy a nyelvjárási gyűjtés a nyelvtudományt és különféle társtudományait igen értékes módon szolgálja, még. ma sem megvetendő a tájnyelveknek az a szerepe, hogy belőlük irodalmi nyelvünk bővülhet, gazdagodhatik. Erre ugyanis mindig szükség