Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Ludvík Vaculík: Szekerce

még jobban is ellennének mondjuk Prerovban, mely egyáltalán semmit sem jelent számukra, csakhogy ők maguk is épp olyan értékkel bírnak azok szemében, akik szeretik Pferovot. Jól tudom, hogy ha kiállók a dombtetőre, egy hatalmas iskolaépületet látok majd, és minden osztályban ott áll egy fiatal tanítónő, s ha bárki megkérdezi: — Mikor lépnek fel a gyerekek egy új színdarabbal? — szótlanul rábámul, mert ő nem tudja, dehogyis tudja, ő itt csak kenyerét keresi, őt csak idehelyezték; az öregekkel nincs tárgyalnivalója, fél eljárni a templomba, és sejtelme sincs arról, milyen geológiai alakzaton épült fel községünk, ő nem tudja, ő csak tanít, azt tanítja, amit ő maga meg tanult, ő nem énekel.

Letértem az országúiról a patakhoz, nekiiramodtam, és belevetettem magamat a füzesbe, ahol rábukkantam egy új bárházból való suhancra. Na jó, majd meglátjuk, gondoltam magamban.

— Pocsolya, pocsolya, pocsolya, hová tűnt el a bolha, hogy van ez tovább, fiacskám?

Csodálkozva rám bámult, kezén végigcsurgott és a patakba csöpögött a víz.

— Nem tudom — mondta a fiú.

— Buta — mondtam én, és elindultam szemközt a patak folyásával.

Orvos-szappanfű illatát éreztem az orromban, s erre fölsejlett bennem, hogy alighanem megbántottam a fiút. Nem buta ez, csak ostoba ember fia. Továbbra is illatozott a szappanfű, finom lehelete leányra és tiszta fehér vászonra emlékeztetett, tova- hömpölygött a gömbölydedre simított kavicsokon, szerelmesen összefonódott a hajló fűzfavesszőkkel, kanyartól kanyarig csábított, s végül is arra a beismerésre késztetett, hogy az a suhanc nem is ostoba ember fia, hanem ostobák jobbágyainak a fia, ez tény, s a patak vizét három ősi falun át szűrő hegyek ezt nagyon jól tudják, hiszen világos, mint a nap, hogy aki nem hatol be a táj leikébe, egyetlen gondolatot se adhat át neki, nem veszi soha birtokába, és megvédelmezni se tudja, dühében mindent elpusztít, és végül éhen döglik. Ám a víz egyszer mégiscsak megtisztul rothadó hullájának maradványaitól, s a szappan illata, mely ifjú lány testének illatára emlékeztet, tovahömpölyög a kavicsos parton, összeölelkezik a víz illatával, s diadalmasan fölébe kerekedik a hullaszagnak: ugyan mi van a vízben? Hal van benne. Ám úgy érzem, hogy minél tovább megyek szemközt a vízfolyással, annál megbocsátóbb hangulatban vagyok, s ez alighanem annak a következménye, hogy kora hajnalban megpillantottam annak a nőnek a mellét.

Csak most ötlik fel bennem a kérdés, hová való is volt az a német, alighanem brémai, olyan vidékről jött, ahol egészen mások a halak.

Mikor a németek végigmeneteltek a mi utcánkon, apámnak nem volt egyetlen barátja sem, mert épp zuhogott az eső, a konyhában üldögélt, és cipővakarót fabrikált. A padló tele volt faforgáccsal, és anyám ezt mondta:

— Hát most már Berlin lesz a fővárosunk?

— Te liba — mondta apám, s finoman a forgácsba köpött, anyám a válla közé húzta a fejét, mégis ráhullott, bár igazságtalanul, amit apám Berlinnek szánt.

Egy évvel később a németek faliújságán, a posta előtt, feltűnt T. G. Masaryk; profilból vett fényképe, s alatta ez a szöveg: Mischllng Masaryk. Er kann seine jüdische Abstam- mung nicht verleugnen.

Nagyon kíváncsi voltam, mi jót kívánhattak neki születésnapjára a faliújságkészítők, s addig ácsorogtam ott, míg ezt a mondatot fejből meg nem tanultam. Hazaloholtam, hamar leírtam magamnak, s aztán nekiláttam a keresgélésnek a szótárban.

— Gazemberek — mondta apám, aki megvárta, míg lefordítom a szöveget.

— Nem tehet semmit, mert meghalt — mondta az édesanyám, aki a tűzhelynél álldogált.

öt évvel később, mikor a front Osztraváig és Dél-Morvaországig hátrált, német ágyúk jöttek, s a falunk mögött elterülő tenyérnyi síkon a katonák leásták őket. Az emberek elhagyták házukat, s eltünedeztek az erdőkben és a hegyi legelőkön, elrejtőztek a szénaszárítókban és az állatok nyári szállásain. Egyetlen éjszaka alatt eltűntek a német házak lakói — a fináncok, mégpedig családjukkal együtt. Apánk azzal lepte meg a falut, hogy családostul kivonult az alagút bejáratához, amelyen át a múlt héten már nem közlekedtek a vonatok. Ott leheveredtünk egy pokrócra s üldögéltünk. Langyos volt az idő. Az alagút felett két német katona bandukolt, kezükben géppisztoly, hátukon egy-egy tekercs telefonhuzal, összeköttetést akartak létesíteni az ágyúk és vala