Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - Ludvík Vaculík: Szekerce
jobban kinyújtottam a kezemet, és akkor csatt, az egérfogó hirtelen odacslpte az ujjamat. Sértődötten, haragosan kihátráltam az ágy alól. A nagybátyám vad nevetésben tört ki, olyannyira, hogy szegény néném meg Is haragudott rá: — Csak meg ne verjen érte az Isten. — Miért nem lép be tulajdonképpen a szövetkezetbe? — kérdeztem. Lám, hogy megváltoztak a viszonyok az utóbbi harminc év alatt. — Nem tehetem! — hangzott nagybátyám felelete. Lehetetlenné tették számunkra! — mondta még egyszer dühösen. — Hogyhogy? — Mert nem önkéntes dolog — mondta csúfondárosan —, mert a magam jószántából nem tehetem. Megint kenyérdarabokat tördelt magának és evett. — Volt egynéhány gyümölcsfánk, hiszen tudod — szólt a néném —, de a gyümölcs mind ott rothadt rajtuk. Mikor haza akartuk vinni, azt mondták ránk, hogy tolvajok vagyunk. Tolvajok! Sovány kezeit összekulcsolta a hasán, — Ugyan, mit jajgattok — szólt közbe a gyermekét ölében ringató unokaöcsém, aki vizvezetékszerelő. — Majd veszünk almát. — Míg van gyümölcs a fán, ritkát fosik a lyány — szólt közbe váratlanul a boldogult nagyapó, s még egyszer: — Egy szem kökény, egy sárga pinty, gatyaszárban mordul a fing — elnevette magát, és pöfékelve megszítta pipáját, s ezt Masaryk elnök, amennyire emlékezetemben él, aligha tette volna. Ismertem azt a darabka földet ott a fenyőerdő alatt. A patak és domb közé beékelt keskeny nadrágszlj. Sok ott a tücsök, s míg fiatalok, egészen barna a színük. — Még ha szükségük lett volna arra a földre, hát semmit se szólok — mondta a néni —, dehát nincs rá szükségük, mégis ezt cselekedték. Már két esztendeje csak lapulevél és bogáncs terem rajta. Sovány kezét összekulcsolta a hasán. — Ne jajgasson anyám, majd csak veszünk kenyeret Is! A felső mezsgye tulajdonképpen évszázadok során gyűjtött kövekből rakott fal. Jó dolguk van ott a gyíkoknak, ha első Ízben találkozom velük, még csak egy farkuk van, ha másodízben, már kettő. — Egy nap eltemetnek szépen, ki kaszál majd akkor, rétem, füvem, füvem, zöld füvecske. Ugyan, ne jajgasson, nagyapó, majd veszünk füvet is, gyíkot is, kavicsot is. Jő néhány ilyen pillanat volt a cseh történelemben, mégis mindig jómódúan, kereslet- és kínálatképesen evickéltünk ki a bajokból. — Karellel nem beszéltél? — kérdezte a néni. — Nem láttam még — mondtam neki. Csak bólintott, talán gondolt is valamit, de nem mondta ki. A nagybátyám az ajtónál állt, kitekingetett az ablakon, kenyeret majszolt, s közben megkérdezte: — Mióta van már oda... apátok? — Öt éve. — Ugyan, ki tudja — fordult felém, és furcsa fintort vágott —, vajon valóban így képzelte-e a dolgot? S akkor megéreztem, hogy ez az öregember egyike utolsó, jó nagybátyáimnak. További utamon egy volt osztálytársammal találkoztam, úgy hívtuk, hogy Pambilo. Egyszer, a földrajzórán épp Mexikót vettük, bizony meglehetősen keveset tudott róla, s a tanító jókedvében megkérdezte, hogy nevezik a széles karimájú mexikói kalapot. — Pambilo — mondta osztálytársam, s épp olyan egészséges volt az arca, mint mostanában. — Szabadságon? Szabadságon? — kiáltozott vidáman, és lekászálódott a kerékpárról. — Hát persze — mondtam neki. — Hát a család? Egészségesek? — kérdezte. — Egyelőre megvagyunk. — Hát ott Prágában, hogy mennek a dolgok? — kérdezte bizalmasabb hangon. — Minden rendben volna.
