Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála

bízhattam rájuk semmit. A szégyenem volt erősebb, s Bendét a vasláda mellé, magamba zártam.

— Majd még beszélünk erről — ígérte a rektor. De erre a fenyegetésre nem is volt szükség. Attól kezdve mindenkihez barátságos voltam, és senkivel se barátkoztam. A vasládáról sem esett több szó, csak egy fiúnak szóltam még róla, de ez már jóval később történt.

— Van egy vasládám — kezdtem.

— Nekem is.

— De az enyém nem olyan egyszerű vasláda, az enyémben kincsek vannak, és...

— Az enyémben is.

Szenvedélyesen igyekeztem megmagyarázni, hogy a világon nem lehet két egyforma vasláda. Hasztalan, ö a titkával is hozzám akart hasonlítani. Csakhogy ettől a titok egyszerre szegényebb lett, s nem is tudtam többet beszélni róla. Hiába hívott, hogy menjünk sétálni az erdőbe, annyira egyformák voltunk, hogy nem volt mit megosztanom vele.

Ettől kezdve szürkébben teltek a napok. Ogy éltem, mint a többi diák. Készültem az órákra, vártam a szülői látogatásokat, az ünnepeket és a vakációt, izgultam bizo- nyítványosztás előtt, töprengtem az örökkévalóságon és a világ végtelenségén. A határtalan kiterjedések azonban nem ijesztettek különösebben, álmomban gyakran repültem, s ezeknek az álmoknak sose volt széle, egy teljesen más és homályos valóságig, a felébredésig tartottak. A nagyon kicsi gondolata maradandóbban foglalkoztatott. Parányi lényeken törtem a fejemet, olyanokon, akik nekem szolgálnak, kihallgatják az osztálytársaim suttogásait, s a tanári szobába is bejutnak, közlik velem a dolgozatírás eredményét, s egy csomó dolgot helyettem is megmagyaráznak, különösen olyankor, ha a szavak meg az érzések nem hogy megölelnék egymást, de hátat fordítanak egymásnak.

A számtantanárunkat például Ökörfejűnek csúfoltuk. Én is, de közben őt szerettem a tanáraim közül a legjobban. Ő is tudott a gúnynevéről, mégis, mikor véletlenül meghallotta, hogy a padtársaim előtt én is a gúnynevén nevezem, láttam, mennyire elszomorodik. Persze, én közönséges szavakkal semmit se magyarázhattam meg neki. A törpém azonban rögtön útnak indult, bebújt a zsebébe, s amint a többiek nem hallhatták, elkezdte:

— Higgye el, tanár úr, a gazdám igazán tiszteli magát... Azt az ökörfejet nem kell komolyan venni.

Még Bendéhez is elküldtem a törpét, de Bendénél hiába járt, az érzések csak a jövő felé tapogatóztak, visszafelé még árulkodni se tudtak önmagukról. Mivel teljesen úgy éltem, mint a többiek, egy elveszett vasláda emlékével (előbb-utóbb minden gyerek elveszít valami megtalálhatatlant), a világ éppúgy kettészakadt tudatomban, mint hasonló korú társaiméban. Volt egy pontosan körülhatárolt világ, ez a természetrajz órákon állatokkal és növényekkel népesült be. Itt minden állatnak és növénynek külön neve volt, némelyeket latinul is kellett tudni. És volt ezenkívül egy ismeretlen világ is, tele ismeretlen állatokkal és növényekkel, ezeket magam keresgéltem, egyiknek- másiknak néha nevet is sikerült adnom. Ez olykor annál is könnyebben ment, mert az ismeretlen állatfajtákat ősvilági állatokkal helyettesítettem. Ilyenkor aztán dinoszauruszok, mammutok és ősgorillák hancúroztak a felfedezetlen dzsungelekben. Persze, nemcsak a természetrajz óra, hanem a földrajzóra is ilyen kettősséghez vezetett. Az órákra bemagoltam a hegycsúcsok magasságát és a folyók hosszát, de az én másik világomnak feltérképezhetetlen részén a hegymagasságokat, a völgyek mélységét tetszés szerint magam szabhattam meg. A történelem évszámai is külön kötődtek az egyik, és külön a másik világhoz. Abban a másik világban a csaták kimenetele és következménye is megváltozott. Némelykor a körülvett várakhoz váratlan segítség érkezett. A csapatokat legtöbbször a jelenből toboroztam, s a századok hídján nyugodtan indultam el a felmentő sereggel. Természetesen a történelemben, mármint abban az első felfogású világban, én is egy bizonyos nemzethez tartoztam, ennek a nevében győztem és vesztettem, de abban a másik világban az is előfordult, hogy felcsaptam ellenségnek, mert unalmas lett volna önmagammal hadakoznom. Ezek a hadmozdulatok különös történelmi fordulatokat eredményeztek. Ha összevesztem a hittantanárommal, pogány vezérként hadakoztam Nagy Konstantin seregei ellen. Hiába jelent meg az égen az: „In hoc signo vinces“, a régi fényességet sűrű fellegekkel borítottam, s teljes zűrzavart