Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála

Bólintottam, és elindultunk egymás mellett az erdei ösvényen. Én a fészekre gondoltam. Hirtelen a vasládára hasonlított, éppolyan nehéz volt, és sehogy sem akart kinyílni.

— Tutenkámen — motyogtam félhangosan.

Bende a szája elé tette az ujját.

— Csitt. Kihallgathat valaki.

Rémülten meredtem az ösvény szélén sorakozó fákra. Az egész erdőben volt valami borzalmas. A fák kérgeihez madártetemek tapadtak. Az egész erdő hallgatózott. Szerettem volna futásnak eredni, de Bende egyre rövldebbeket lépett.

— Hová sietsz? — mordult rám. Ha kiérünk az erdőből, rögtön körülfog az a bámészkodó társaság.

Tudtam, az osztálytársainkra gondol. Egy idő óta kerültük mások társaságát. Bende különben sem szerette, ha nézik. Egy fiúval is ezért verekedett össze, pedig az két osztállyal feljebb járt tőlünk.

Szép, napos délelőtt volt. A nagy szünetben az iskolaudvaron sétáltunk. Bende váratlanul hozzám érintette a könyökét.

— Látod azt a fiút?

— Látom.

— Minket bámul.

— Hadd bámuljon — mondtam, de tudtam, hogy az én színlelt közönyöm úgyse fékezi meg Bende vadságát. A fogait csikorgatta.

— Majd én leszoktatom róla.

Nem is tudom, hogy történt tovább, egyszerre csak egymásnak ugrottak. Csattogtak az ütések, és a két fiú néha úgy nyekkent, mint a fához csapott madárfiókák. Izgatottan topogtam a verekedők körül, s arra vágytam, hogy megverjék Bendét. Akkor sajnálhatnám és vigasztalhatnám. De Bendével senki se tudott elbánni. Most is ő győ zött. Persze ő is megkapta a magáét. Vérzett a szája széle.

— Fájt?

— Ä! Ha vissza lehet ütni, sose fáj.

— Te mindig visszaütsz — jelentettem ki helyette is némi büszkeséggel. Bende ösz- szerázkódott. Úgy nézett rám, mintha meg akarna ütni.

— Nem. Van, amikor nem üthetek vissza.

Láttam, hogy reszket, és a reszketése lassan belém költözött. A fülembe Bende apjának az ostora csattogott. Ettől kezdve Bendét még közelebb éreztem magamhoz. Képzeletben hol a vasláda, hol a fészek mélyén húztuk meg magunkat. A közös verés elől egymásba csimpaszkodtunk.

Vajon hol bomlott meg ez a barátság? Akkoriban persze, nem jöhettem rá, mert bár minden egymás után történik, legalábbis az élet külső eseményei, de a hozzájuk kapcsolódó megértés a sejtések és a nem értések láncolatából áll. Mégis, úgy gondolom, egy Mikulás-est döntő szerepet játszott benne. A Mikulás-estén az intézet táncbemutatót rendezett, s azon a táncbemutatón én francia négyest táncoltam. A nekem kiszemelt pár a padtársam húga volt. Bende jóval mögöttem ült az osztályban, s így órák alatt csak néha válthattunk egymással titkosírásos üzenetet. A francia négyesre gondosan készültünk a tánctanárunk vezetésével, de ezeken a próbákon a lányokat is fiúk helyettesítették. Csak a főpróbára érkeztek meg a lányok. Ezt az eseményt nagy izgalom előzte meg. Az igazat megvallva, féltünk a lányoktól, és szégyelltük magunkat. A főpróbára már kosztümöt, sőt fehér parókát is kaptunk, és kirúzsozták a szánkat. A rúzsnak kellemetlen, émelyítő íze volt, a buggyos harisnyára feszülő nadrág is szorított, és a jól betanult meghajlás is nehezebben ment, mint máskor. A partnereinkhez szólni se mertünk. A tánctanár egyre idegesebben hadonászott a csattogtatójával.

— Schönaglé előre.

— Meghajlás.

— Kecsesebben.

Én a másik pár mozdulatait figyeltem. Aztán láttam, ahogy a szomszédom meghajlik, s kettészakad fenekén a finom selyemnadrág. Mindez egy pillanat műve volt. Bende, aki a nézők között állt, harsogó hahotába tört ki. Ügy éreztem, hogy engem is kinevet, a kirúzsozott számért is, meg hogy részt veszek ebben a bohózatban, aminek semmi köze a vasládánkhoz. Kis táncosnőm füle tövéig elpirult. Szerettem volna valami okosat mondani neki, de csak a fához csapott madarak jutottak az eszembe. Alig