Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - Fábry Zoltán: Tamás Mihályra emlékezve
demonstrálja az a tény, hogy ezt a nagyszerű kis regényt nem merték lehozni. Amikor minden kis tintanyalónak szabad az út és a honorárium, akkor egy Tamás Mihálynak házalnia kell?! Öh, szlovenszkól magyar irodalom!) Miért volt az egész lárma? És miért lett belőle politikai harc, sőt vallásháború Szép Angela dacára? Az emberek nem bírják el az őszinteséget, nem bírják megérteni az új irodalom lényegét: a meztelen őszinteséget. Az Író joga és kötelessége, hogy a saját és mások életét úgy teremtse újra, hogy az teljes igazság legyen. Az író nem kímélheti magát és nem kímélheti az életet. Ennél a követelésnél nincs álarc, csak gyónás: igazság mutogatása — másoknak, mások okulására. Az író kell, hogy magasabb emberi értékű legyen, hogy egyáltalán emberi érték legyen, különben csak művész és semmi más. Az új élet az embert követeli elsősorban az íróban: a teljes megváltó őszinteséget. Az emberek, akik a társadalmi berendezések szentsége révén, a beléjük nevelt korlátoltság folytán nem bírják és nem vállalják (minden rangú és rendű Korláthok gondoskodnak róla, hogy ne vállalhassák) ugyanakkora lelkierővel és meztelenséggel az író tettes őszinteségét, — felriadnak és álarcot rántanak: az író embersége és akarata mellett, kicsinyes polgári mentalitásuk egyszerre semmivé foszlik: hazugság lesz. Ezt utóvégre meg lehet érteni és ez az önkéntelen fügefalevél-kapkodás nem bűn, csak a nevelés és a lehetetlen társadalmi berendezés folyománya. A kicsinyes polgári felháborodás ilyen szempontból mindenképpen meg van okolva: a hálószoba szentség megsértése! A gyanús csak az volt, hogy országos forradalom lett belőle. Itt valami más mozgatta a szeleket. Ma már tudjuk: vakard meg az erkölcsöt és kibújik a magyarság világító oszlopa és megváltó vezére: bizonyos Korláth nevezetű úriember, dzsentripolitikus, tehát: felelős állásban levő suszter. A Szép Angéla háza igazán nem volt alkalom politikai ütésre, amolyan bolhacsípés volt csak a Korláthok (korlátok) által szentesített élet felé. Hogy mégis megtették, mutatja, mennyire félnek attól a Tamás Mihálytól, aki nem züllött le kvaterka-politiká- juk bankettasztala mellé, akit már sejtenek mint ellenséget és akitől már hápogva félnek és akitől — hinni akarom — okuk is lesz félni. Az ilyen — életkorlátokat szentesítő — korlátolt Korláthok ellen küzdeni a mai irodalom egyik fő célja. Ez az, ami irodalmi lényeg: irodalomnál több: az életkorlátokat lehetetlenné tenni. Megmutatni, kik bitorolják politikai okossággal az életet és fórumot, és megmutatni azokat az értékeket és páriákat, akik a korlátok végtelenül ügyes ős önző hatalmi korlátoltsága miatt lehetetlen életre kényszerülve hallgatnak. Az élet igazságtalanságát, szociális lehetetlenségét megmutatni mindig harcot jelent a korlátok ellen. Ez a harc nem ismer kíméletet, félmunkát. Az író, aki vállalja, csak teljesen vállalhatja: nem törődve semmivel, senkivel. Ez a Tamás Mihály útja: felelősség és lelkiismeret, melyhez nem érthetnek ruszinszkói bojkottok. Tvaroska Mihály építészen bosszút állhatnak, bojkottálhat- ják — ez mutatja legjobban törpeségüket — de Tamás Mihály írót, a magyar elbeszélő irodalom egyik igaz értékét, nem piszkolhatják. Kis pontok ők: a nagy Korláthok és egyéb — korlátoltak. Minden értéket berondító légypettyek. Szivacs kell ide, rongy és tiszta víz. Semmi más. Egyébként Tamás Mihályt illeti az utolsó szó. És ez a szó nem lehet más, mint Tamás Mihály emberi lelkiismerete, amelynek döntő jelentkezését hittel várjuk mindnyájan, akik élet- és emberkorlátok ellen küzdünk. Haar Ferenc: Vak „A mi életünkből — 1932“ szociofotokiállítás anyagából
