Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - FIGYELŐ - Jaroslava Pašiaková: Az iszony és a szerelem drámája

menekülés az élettől. Lázongott benne a rigorózus erkölcs (Milena férjnél volt, Kafka jegyben), de talán az a viszolygás is lázongott benne, amelyet minden dinamizmussal, változással szemben érzett, amely Milena túlcsorduló vitalitása által szükségszerűen zavarta eleinte talán stilizált, végül azonban természetszerűleg egyhangú életvitelében. Szinte lehetetlen

— akár képzeletben is — tompítani azt a szédületes örömöt és fájdalmat, amelyen Kafka a Milena-levelek első hatása nyomán átment, s magányából ki- ragadottan így ír: „...s ekkor jöttek az Ön levelei, Milena. Hogyan fejezzem ki a különbséget? Ott fekszik valaki szennyben és bűzben a halálos ágyán, amikor jön a pusztulás angyala, a leg- boldogítóbb az angyalok között, és rátekint. Egyáltalán merhet-e az az ember meghalni?“ — Vessük össze a megmen- tettnek ezt a boldog felkiáltását egy sóhajjal, amely ismét a régi rezignáció jele: „Az is lehet, hogy valójában nem is szerelem, ha azt mondom, hogy le vagy nekem a legdrágább; szerelem-e az, hogy te vagy a kés, amellyel magamban vájkálok..." — Végül teljesen meghasonlik, és Milenára hagyja a döntést, illetve kétségbeesett könyörgésével kicsikarja belőle: „...ne írj, és kerüld a találkozást, ezt az egyetlen kérésemet teljesítsd csöndesen, csakis így leszek képes tovább élni, minden más egyre biztosabban tönkretesz...“ — De miért kiált fel újra: „légy az enyém, hiszen elvesztél. Nincs más, az épület összeomlott!"

A rejtélyre majd a Kastélyban találjuk a magyarázatot, ahol kegyetlen, Kafkára jellemző harc dúl a véges és a végtelen, a testi és a lelki szerelem között, amely az időben valahogy mindig véges, korlátozott, csonka, diszharmonikus, tökéletlen.

Nem véletlen igyekezett a magyar kritika — éppen ebből a szempontból — Kafka Kastélyának figyelifiet érdemlő variánsaként magyarázni korunk egyik legmodernebb, legidőszerűbb regényét — Déry G. A. úr X-öercjént. Tudjuk, s maga Déry sem tagadta, hogy fantasztikus, időtől és helytől független története, a- mely hasonló abszurd és áthidalhatatlan szakadékról beszél az emberközi kapcsolatok területén, sok tekintetben megközelíti az emberi szabadságnak, a szabadság lehetőségeinek, határainak és feltételeinek alapvető Kafkai kérdését is.

A Milenához írt levelek azonban más szempontból is figyelmet érdemelnek: nemcsak századunk meghasonlott embere elemzi Itt utánozhatatlan mélységgel önmagát, aki talán elsőnek élte, érezte és gondolta át a végső következtetésekig az ember elmagányosodását és elidegenedését, hanem a Kastély első hiteles kommentárja is, azé, amelyet Kafka szándékosan formált meg úgy, hogy csak kevesen — a szenvedésben tiszták — értsék meg kommentárok nélkül is. A többiek számára, akik talán mégis csak kevesebbet, vagy nem olyan kétségbeejtőn szenvedtek —, a Levelek nélkülözhetetlen vezérfonalként és tájékoztatóként szolgál a Kafka-műhöz.

Bizonyára jellemző, hogy amit Kafkában a 30-as évek óta a modern kritika újra meg újra felfedez, azt elsőnek éppen Milena Jesenská látta meg: „Sohasem menekült az oltalmazó számkivetett ségbe. Teljességgel képtelen hazudni, ahogy lerészegedni is képtelen. Nincs egy menedéke, hajléka. Ezért van kitéve mindennek, amitől mi védve vagyunk... Mezítelen a felöltözöttek közt... Minden „hősiesség" hazug és gyáva. Nem az az ember ő, aki aszkézisét megszerkeszti, hogy célt érjen valahol, hanem az az ember, aki kísérteties éleslátása, tisztasága és kompromisszumra való képtelensége miatt rákényszerül az aszkézisre ..(Milena levele M. Brod- hoz).

Kafka és Milena szakításában — s főképp a Kastélyban, amelyet rögtön a szakítás után kezd írni — látja Max Brod az író válságának mélypontját, a „hamleti kérdés" végső megoldását. Kafka tudomásul vette, hogy „nem tudja megóvni önmagát, hogy életének egyetlen feladata ez marad: tragikus helyzetében tanúbizonyságot adni az élet alapkérdéseiről" — ahogy (találón) Kaut- man jellemzi Kafkának ezt az utolsó nagy erőfeszítését. (28. old.)

Ogy látszik hát, hogy Kafka a küzdelemben alul maradt. Biztos, hogy sokan hitték így — elsősorban az apja, de talán maga Kafka is. Csak kevesen, a hozzá legközelebb állók, elsőnek megint csak Milena, vették észre, mennyire legyőzhetetlen ő életfelfogásában: „Túlságosan nyílt szemű, túlságosan okos volt ahhoz, hogy élni tudjon, túlságosan gyönge, hogy a nemes, szép lelkű emberek gyöngeségével küzdjön,