Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - FIGYELŐ - Jaroslava Pašiaková: Az iszony és a szerelem drámája
ág arisztokratikus német-zsidó zárkózottságával. Ezért nem túlzás azt állítanunk, hogy Prága nélkül Kafka sosem lett volna az, amit a modern olvasónak jelent. Hagyatéka az elmagányosodásról vagy elidegenülésről — a szélsőséges, feneketlen és jóvátehetetlen „emberi sérelem“ első rideg dokumentuma — szintén nem volna annyira hiteles, annyira szuggesztív, ha nem épp ebben a — családi és lokális — környezetben keletkezik. Talán Kafka is 'érezte ezt: hiába kapálózott Prága ellen, hiába menekült a város kettőssége, különleges légköre elől, sosem sikerült elszakadnia tőle. A kettős, sőt többszörös (nyelvi, vallási, társadalmi és szubjektív emberi) különállásból, „kiközösítettségből“ való menekülésre korán gondolt — de le is mondott róla, amint — paradox módon — az Assicurazioni Generali munkásbiztosító tisztviselője lett. Kafka már ekkor megírta: „Prága nem ereszti az embert. Ennek az anyának karmai vannak." Halála előtt három esztendővel hasonló gondolatot jegyzett a naplójába: „Csak egészen ritkán léptem át azt a bizonyos határsávot a magány és a társadalom között, sőt inkább rajta, mint a magányban vertem tanyát. Ehhez képest micsoda eleven, szép föld volt Robinson szigete!“ Amellett Kafka egyike volt annak a kevés számú prágai német írónak, aki ritka érzékkel ismert fel értékeket, a- melyek a többség — a cseh kulturális közvélemény — számára akkoriban még ismeretlenek voltak, s amelyeket csak ez a város tudott egyedülállóan nyújtani. így például ő volt az egyetlen német író, aki ismerte, s már az első világháború előtt nagyra tartotta Jaroslav Hašeket, pedig a Svejk még meg- íratlan volt. Az akkor még ismeretlen cseh avantgardistákkal (F. Šrámek, S. K. Neumann, F. Langer stb.), a szocializmus elméleti alapjaival és az új század legjelentősebb tudományos problémáival is sorra megismerkedik. Hallotta Einsteinnek és másoknak a relativitás- elméletről, Plancknak a kvantumelméletről, a pszichoanalízisről szóló előadásait. Közben a cseh politikusok nyilvános szereplésein is jelen volt, főleg T. G. Masaryk, de a szociáldemokrata dr. Sou- kup fellépésein is, s az utóbbi gondolata nyilván az ő szívéhez is közel állhatott, amely szerint „a nemzetiségek békéje csak kompromisszum által jöhet létre". Kevesen tudták viszont, még 'bizalmas jóbarátja, Max Brod sem, hogy a szocio- forradalmár Ifjúsági Klub gyűlésein is részt vett: ezt mint anarchista szervezetet 1910-ben bírósági úton feloszlatták. Nem helytálló tehát az a sokáig táplált legenda, hogy Kafka provinciális különc lett volna, aki nyelvét és problémáit tekintve sohasem illeszkedett bele az össznémet kontextusba. Ha így volna Is, azt kellene mondanunk, hogy annál jobb neki — s a világirodalomnak. Vizsgáljuk meg azonban közelebbről Kafkát. Már gyermek- s ifjúkorában s írói pályája kezdetén egy ellentmondással találkozunk: Kafka minden idegszálával természetes élet után vágyott, ugyanakkor elszántan le is mondott róla. De miért? Azért, hogy egész életét az írásnak szentelhesse, személyi elszigeteltségben — amely lényegében kizárólagos létformája — maradt. Kafka valamennyi (számos, ám mindig hiábavaló) kísérlete, hogy polgári életet kezdjen (nősülés, családalapítás, háztartás, munka és nyugalom), zátonyra futott. Ez azonban nemcsak az embereken és a körülményeken, hanem elsősorban őrajta múlt. Tudta, „az élethez kizárólag az kell, hogy az ember felhagyjon saját maga ízlelgetésével"; hogy „beköltözzön a házba ahelyett, hogy csodálná, és koszorúkkal aggatná körül", mégsem szánta rá magát soha, hogy felhagyjon a „játszmával“, amelyről egyébként ugyancsak világosan tudta, hogy „amit játszottam, az valóban meg fog történni. Nem váltottam meg magamat az írással ...“ Kafka problémája lényegében a bűntudattól való permanens megváltás problémája volt. Ma joggal tesszük fel a kérdést: miféle bűntudat volt ez — másért, vagy másokért? Barátjához, Max Brodhoz írt levelében (1922 július) maga keresi a választ: „... Az írás édes, csodálatos bér, de miért? Talán az ördögnek tett szolgálatomért...“ Vétkeznénk Kafka ellen, ha nem ismernénk el becsületes igyekezetét, hogy „önreformot“ kísérel meg. Mégis milyen véresen őszinte Kafka leszámolása ezzel a mindvégig hiábavaló igyekezetével: „...Bármikor, ha netán a jószerencse valami mást hozott, mint az írás, s ami vele összefügg (nem tudom biztosan, szerencse volt-e ez), akkor teljesen képtelen voltam az írásra, s ezzel aztán minden — alighogy mozgásba jött —
