Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló

olvasónapló

(J. C. Hronský: Egy a milliók közül)

A szlovák irodalomtörténet Jozef Cí- ger Hronský (1896—1961) Jozef Mak (magyar fordításban: Egy a milliók közül ) című regényét a két világháború közti széppróza egyik legreprezentán- sabb alkotásának tartja. Nem vitás, hogy ez az értékelés Jogosult: Hronský elbeszélései, de különösen a Jozef Mak nélkül elképzelhetetlen a stílusában és belső tartalmában lírai elemekkel átszőtt szlovák prózairodalom, amelynek Svantnertől és Margita Figulitól Dominik Tatarkán, Andrej Chudobán át Vincent Sikuláig ma is hangadó, rangos művelői vannak.

J. C. Hronský a harmincas és negyvenes esztendőkben hat novelláskötet- tel, ugyanannyi regénnyel és számtalan mesével vált Milo Urban mellett a szlovák próza legjelentősebb alakjává. Noha írásainak a tematikája a városi életet is felöleli, sikerültebbek azok a könyvei, amelyekben hol kukučíni színezetű realizmussal, hol meg a legérettebb műveit annyira jellemző líraiság- gal a falu világát jeleníti meg. De hatottak művészetére a harmincas évek modern irodalmi áramlatai, kivált az expresszionizmus, amellyel jellegzetesen kifejezésre juttatta költői látomásait.

Kritikusai — köztük sorban Droboslav Chrobák és Michal Považan, majd újabban Ján Števček — rámutatnak arra, hogy túlságosan könnyen fogadta el kora modern irodalmi irányzatait, és azt, hogy életműve nélkülözi a nagy prózaírók határozottan egyirányú eszmei- és művészi összefogottságát, ösztönös alkotói módszerével, rögtönző hajlamával magyarázzák. Valóban, legjelentősebb regényei is — erős pozitív eredményekkel, ám ugyanakkor negatív jelekkel is

— ezt az ösztönösséget és rögtönző hajlamot tanúsítják. A mondanivalót, a célt ez az alkotói módszer egysíkúvá teszi, de a lényegét nem mossa és nem torzítja el: kendőzetlenül, az igazság hitelével bemutatni a falu nincstelen emberének mérhetetlen szenvedését.

„Hronský regénye Jozef Mak munkától kérges, véres tenyerének a története“ — így jellemezte Michal Považan a

művet és főalakját. Ján Števček, az egyébként kitűnő Utószó írója, ezt a megállapítást úgy magyarázza és bővíti, hogy „Hronský ebben a művében sem mond le a szociális faluról, mint olyanról, csak más vetületben látja, azaz ősi szenvedésében, s abban a képességében, hogy ennek a szenvedésnek szívósan ellenszegüljön. A regény főhősének lelki alkatát Považan olyféleképp magyarázza, hogy valami összefűzi őt Kukučín lelkileg nehézkes alakjaival és Milo Urban Elő ostor című regénye főhősének, Adam Hlavajnak lázadó hangjával.“

A kortársi kritika itt némi túlzásba esik. Jozef Mak valóban rokonságot tart a kukučini boldogtalan szegénnyel — ugyanúgy könnyű volna a rokonságát kimutatni Ramuz nehéz életű parasztjaival —, ám Adam Hlavaj lázadó hangját nem találjuk benne. Ez a Garam vidéki favágó egyszerűen egy a milliók közül, akinek osztályrésze a szolgai meghajlás és belenyugvás érzésétől determinált tűrés és szenvedés. Kegyelemkenyéren élő törvénytelen gyerek, sanyarú sorban emberesedik a többi „fakenyéren“ élő tanulatlan, eltompult szegény közt, akik pálinkába ölik bánatukat, és asszonyukat akkor is verik, ha szeretik. Makot katonaévei Hercegovinába sodorják. Ott társak közt is társ- talanul erődöt épít, és amikor végre egy igazságtalan börtönbüntetés után hazavetődik, a régi nyomorúság még fájóbban fogadja. Távollétében a bátyja feleségül veszi Marusát, ifjúkori szerelmét, s ő megházasodik, de boldogtalan életet él, mert első szerelmét nem tudja elfelejteni. Későn, a szenvedést és boldogtalanságot némán tűrő Julka halála után ismeri fel élettársa nagyságát.

A halott Jula vallomása, amit a súlyosan megpróbáltatott, elnehezült szívű Mák a koporsó zúzmarájáról olvas le, talán a legköltőibb látomás, melyet Hronský ebben a lírai hangulatoktól olykor megenyhített és megszépített szomorú művében leírt:

„Ne haragudj rám, Jožko, nem tehetek semmiről. Ha csak egy kicsit is sejtettem volna, hogy egyszer szeretni fogsz, bizony nem gyengültem volna le a koporsóig. Olyan keményen és szívósan ragaszkodtam volna az élethez, mint ahogyan a penész a kőhöz tapad. Semmi sem emészthetett volna meg... Ha csak egy kicsit előbb ...“