Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - FIGYELŐ - Fogarassy László: Csanda Sándor: Első nemzedék
mányokkal ellentétben Itt nem voltak helyi irodalmi központok, az egykori Felvidék túl közel volt Budapesthez. A politikai fordulat után Budapest mint irodalmi gravitációs centrum megszűnt, a magyarországi sajtótermékek útja pedig — legalábbis az első időkben — Csehszlovákiába el volt zárva, tehát a meglevő provinciális keretekből sajátos csehszlovákiai magyar irodalmat kellett teremteni. A berlini Ludwig Voggenrei- ters Verlag adta ki ezekben az időkben a csehszlovákiai magyar Írók könyveit, elsősorban Farkas Gyula egyetemi lektor jóvoltából. Itt helyesbítenünk kell a szerző azon megállapítását, hogy Farkas Gyula szlovákiai származású, mert Kismartonban született, apja ott rendőr- kapitány volt. (Kari Semmelweisnak, a kismarton-eisenstadti burgenlandi tartományi könyvtár igazgatójának levélbell közlése.) A Somorján, majd a pozsonyi magyar polgári iskolában tanító és a Masaryk Akadémiából Ismert Farkas Gyula tanárnak az előbb említett Farkas Gyulához semmi köze sincsen. A bevezetés bibliográfiai áttekintés is, s a felhasznált források jegyzéke a könyv végén tizenegy oldalnyi. Harminchat fényképmelléklet egészíti ki a könyvet. Az egyik csoportképen Kassák Lajossal és feleségével együtt Kovács Endre, Csáder László, Gömöri Gyula és Dinga Lajos látható. Közülük Kovács Endréről a szerző külön megemlékezik, itt csak azt említjük meg, hogy nemcsak Kossuth-díjat kapott, hanem a „Po- lonia Restituta“ lengyel kitüntetést Is. Csanda könyvének hat fejezetében megismerkedünk a csehszlovákiai magyar sajtó és könyvkiadás történetével, valamint a líra, az epika, a drámaírás, a publicisztika és az Irodalomtudomány képviselőivel. A kitekintés röviden és összefoglalva ismerteti az irodalom 1945 utáni fejlődését, Illetve a második nemzedéket. A szerző nem használta fel a pozsonyi Szlovák Központi Levéltár anyagát (Štátny slovenský ústredný archív), pedig ott a Masaryk Akadémia, a SzMKE és más őt érdeklő egyesületek iratanyaga rendelkezésére állhatott volna. Az emigránsok közt említett „köztársaságpártiak“ helyes megnevezése „októbristák“ volna, ezek alatt a Jászal-féle polgári radikálisok és a Károlyi-párt tagjai értendők, hiszen a külön megnevezett szociáldemokraták szintén köztársaságpártiak voltak. És a Csehszlovákiából elszármazottak között, akiknek életművével erre való tekintettel nem foglalkozik, nemcsak Márait és Komlós Aladárt kellett volna említeni, hanem Féja Gézát Is. A csehszlovákiai magyarság általában három politikai táborban csoportosult: az ellenzéki pártoknak, az aktivista politikának és a kommunista pártnak voltak hívei. Amikor a szerző arra utal, hogy számbelileg az aktivista tábor volt a leggyengébb, kívánatos lett volna hangsúlyoznia, hogy a Szent-Ivány féle Magyar Nemzeti Párt egyldőben aktivista politikát folytatott, sőt a kormánytámo- gatő Bund der Landwirte nevű német párttal indult a választási küzdelembe. Ha az akkori csehszlovák kormány őszintén gondolt volna megegyezésre, és Szent-Iványéknak egy miniszteri tárcát juttat, nyilvánvalóan jobban hozzájárult volna a megbékéléshez, mint azzal, hogy emigránsok által irányított sajtótermékeket szubvencionált. Egyrészt olyanok keveredtek közéjük, mint Békefi Sándor és mások, másrészt pedig az aktivista sajtó íratlan törvénye volt: szabad szidni Horthy-Magyarországot, részletesen ismertetni a fehér terrort, de nem kívánatos a földbirtokreform végrehajtása körüli visszásságok boncolgatása, sem annak a kérdésnek feltevése, hogy Csallóköz centrumában, Dunaszerdahelyen miért nincs magyar polgári Iskola, csak csehszlovák. Emigráns újságírókat egyébként a Prágai Magyar Hírlap szerkesztősége is alkalmazott. Azok fölött pedig, akik a kommunista sajtóban tevékenykedtek, állandóan ott függött a kiutasítás Damoklész kardja. Az aktivista sajtónak dolgozó emigráns publicisták közt megemlíthetjük még Fényes Lászlót, valamint Garami Ernőt és Buchlnger Manót is. A szerző talán a lírikusokkal foglalkozik a legelmélyültebben. Helyénvaló, hogy Győry Dezsőt helyezi az első helyre, mert vitán felül áll, hogy Győryt nemcsak a regionális, hanem az egyetemes magyar irodalomtörténet is magáénak vallhatja éppen úgy, mint az erdélyi Reményik Sándort. Ellenben so- kallom a Forbáth Imrének, Földes Sándornak és Szenes Erzsinek szentelt oldalakat, a fele éppen elég lett volna. Ha a szerző úgy látta jónak, hogy részlete
