Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - FIGYELŐ - Janics Kálmán: Vádol és ítél a történetíró

figye I 6

vádol és ítél a történetíró

(Martin Vietor: Dejiny okupácie južného Slovenska, 1968)

I

A szlovák-magyar viszony kiértékelésének ötvenéves sémája a szlovák történetírásban megtartotta hagyományos szubjektivista egyoldalúságát, a legújabb történetírás is mereven az általános elutasítás és tartózkodó hidegség légköréhez igazodik. A legtöbb mű egybekapcsolva szolgálja a tudományos igazságkeresést és a nacionalista célzatosságot. Nehéz ezért időtálló következtetéseket levonni olyan művekből, melyekben egy másik nemzet hibáit felnagyítják, későbbi események igazolására használható érvekké csoportosítják át őket, Igazságokat torzítnak, és eseményeket hallgatnak el. [Mindebből következik, hogy a saját nemzet hibái elszürkülnek, a félrelépések lábnyomait a későbbi pozitív értékű események felszántják.)

A Novotný-korszak utolsó évének terméke az 1968 nyarán forgalomba került 500 oldalas történelmi tanulmány, Martin Vietor: Dejiny okupácie južného Slovenska — Dél-Szlo- vákia megszállásának története. A könyv szerzője a „jogos önvédelmi nacionalizmus" tanát törekszik igazolni, hogy olvasóival megértesse és elfogadtassa a háború utáni magyarellenes diszkrimináció jogrendjét. Az eseményeket nem emberközelből vizsgálja, előítéleteinek következtében az osztályszempontok is szétfolynak, soraiban a nacionalista cél követése a mozgató erő. A könyv alapkoncepciója, hogy a Horthy-rendszer bűnlajstromával tudományosan megalapozza a háború utáni szegregációs politikát. Nyilván súlyos eseményekről mond ítéletet, de a nemzeti elfogultság hibájába esik, bírálata nem a haladást elősegítő elemzés. A veszélyt tisztán látja Lukács György: „Mert a társadalmi valóságban kétféle kritika van, lehet valamit bírálni jobbról vagy balról. És a fejlett demokratikus világnézet azt követeli meg, hogy minden esetben felvessük a kérdést: miért kritizál az illető? Előre vagy hátra visz-e a bírálata? Erősíteni vagy gyöngíteni van-e hivatva ez a kritika a demokráciát?“

Martin Vietor könyvében egy polgári reakciós nacionalista nemzetiségi politika felett mond elmarasztaló ítéletet, ugyanakkor igazol, felment és törvénnyé avat egy még bar- bárabb nemzetiségi politikát. Nem vitás, hogy egy olyan bírálattal állunk szemben, mely — Lukács György értelmezése szerint — kritika jobbról, vagyis nem a haladást szolgálja, hanem a demokrácia eszméivel szemben működő erők ügyét támogatja. Aki könyvének alapgondolatát meg akarja érteni, annak a mű befejező magyarázatából kell kiindulnia: „Nem csoda, ha a szlovák nemzet természetes és automatikus reakciója 1945-ben az az elhatározás volt, hogy soha többé meg ne engedje a köztársaság déli határterületének a fenyegetését.“ (378. o.) Ezzel szóról szóra megismétli a háború utáni harci riadót, mely nem ismert osztályt, társadalmat, csak nacionalista állam- rezont, ezért lehetett a kor irányító elve: „hogy soha többé meg ne történhessen“. De ebben a mondatban van összesűrítve egy további tévedés is, a „szlovák nemzet elhatározása". Aki nyitott szemmel járt a világban a háború utolsó fázisában, emlékezhet, hogy 1945 előtt ilyen nemzeti elhatározás nem volt, sőt 1944 őszén a szlovák-magyar viszony légköre kedvezőnek volt mondható. Amit a szerző a .nemzet akaratának“ nevez, azt az emigrációk már 1943-ban és 1944-ben részleteiben is kidolgozták, de csak az 1945-ös sajtóhadjárat törvényesítette közhangulattá. A magyarok nélküli Szlovákia ötlete nem forradalmi népi akaratból született, hanem a „most vagy soha“ nacionalista alternatívájának alkalmi vállalkozása volt. De két tényezőhöz eredetében semmi köze nem volt: a nép akaratához és a szocializmus ideológiájához.

Már könyvének bevezető részében érzékelteti, hogy nem szándékozik egyforma mércével meghatározni a két nemzet történelmi viszontagságait, hogy nem ragaszkodik a szocialista nemzetköziség következetes elvéhez, aminek jogosultságát a magyar kisebbség alacsonyabbrendűsége indokolja: „Magyarország kultúrmunkásainak egy része is lebecsülte őket, főleg a magyar nyelv deformációja miatt, a gyengébb kultúrterme- lés miatt stb.... Hogy különállásukat fenntartsák, makacsul ragaszkodtak szokásaík1 Lukács György: Nietzsche és a fasizmus, 6. o.