Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - V. Gardavský: Az isten még nem halt meg

Marx már a maga idejében tudta, hogy az ember nem egyszerűen emberi természet, hanem emberi természet, ami minőségi ugrást jelent fejlődése során; tehát emberi világ, keletkezésének és fejlődésének konkrét történelme: állam és társadalom. Ezekben kell keresnünk a vallásos képzetek okait, de nem úgy, hogy a vallásban csak ideológiai kísérő jelenséget látunk, melynek a hatalmon kívül semmi értelme sincs, csupán az elidegenült társadalom szellemi struktúráját kell benne látnunk. A vallás így az emberi viszonyok tabuvá avatása és általános magyarázata, egyúttal szubjektív emberi szükséglet:

A vallásos nyomor egyrészt a tényleges nyomor kifelezése, másrészt tiltakozás a tényleges nyomor ellen. A vallás az elnyomott lény sóhaja, az érzéktelen világ érzése, a lelketlen viszonyok lelke. Opium a népnek.

Marxnak a vallásos nyomorról vallott nézete nem rokon azzal, amely a vallást a primitivizmussal és szellemi sötétséggel azonosítja. Ez nem azt jelenti, hogy Marx nem vett tudomást a gyerekesen naiv vagy obskúrus és fantasztikus vallásos hiedelmekről, de nem redukálta le ezt a kérdést a felvilágosodás kori gőgös felfogásra. Az a gondolata, hogy a vallás ópium a népnek, merőben ellentétes a felvilágosult racionalisták magyarázatával, mely szerint a vallás csak az emberi ostobaság és az ügyeskedő hatalom szövetsége által tartaná magát. Ez azt jelenti, hogy amíg fennállnak az elidegenítő gazdasági és társadalmi viszonyok, bennük az elnyomott ember csak úgy élhet, ha olyan körülményeket teremt magának, amelyek meghaladják nyomorúságát. A vallás e viszonyok meghaladásának egyéni megvalósítása: az ember eljut oda, hogy mindent kiegyenlítő igazságban hisz, s reméli is ezt az igazságot, mely az egyén vallásosságában nyilvánul meg, mégpedig az önmegtagadás, mint példaképül szolgáló helyes életmód formájában. Mint kivétel az általános szabály alól. De ez az egyéni erkölcs csak látszólag nyújt megoldást, mert embertelen körülmények között emberséges cselekedetre ösztönözve azt az illúziót kelti, hogy az embertelen körülmények egyáltalán nem fontosak. A vallás ezek szerint menekvés.

Marx viszont a menekvés, az ópium minden fajtáját bírálta, nemcsak a vallást. Az utóbbinak a többivel szemben megvan az az előnye, hogy megfogalmazták és intézményesítették, s így a vallás kritikai elemzése kiindulópontja lehet a világ kritikájának, vagyis a mindenkori politika kritikájának. A marxi ateizmus súlyos félreértésének tartom, ha csak azt következtetjük ki belőle, hogy bírálni kell a vallást, s közben megfeledkezünk a fiktív menekvés többi formájáról csak azért, mert nem öltöttek vallásos formát. Ebben az értelemben a modern társadalom sokkal vallásosabb, mint hinnénk. S gyakran a vallásnál is sokkal primitívebb ez a fel nem ismert vallásosság. Ám Marx a vallás és valóság másféle viszonyát is észrevette: a menekvés a társadalom nyomorúságának passzív és passzivitásra késztető negatív formája. Ezért a fejlődés egy bizonyos fokán hirtelen fordulat következhet be: azok az emberi értékek, amelyekhez a boldogtalan vallásos tudat menekül, egy napon szembesíthetők az elviselhetetlen állapotokkal. A vallásos tudat ilyenkor aktivizálódik, és tiltakozni kezd.

A tiltakozás által kiváltott harc a hívő szemében olyan, mintha az evangélium szellemében megvalósítandó társadalomért folyna a küzdelem. De ez a vallásos interpretáció semmit sem változtat a tényen, hogy a küzdelem során végeredményben az elidegenítő társadalom alapjait veszik célba, bár nem olyan közvetlenül és nem akkora erővel, mint a vallási szemellenzők nélkül küzdő osztály, mely pontosan tudja, miről van szó.

Marxnak az a megkülönböztetése, hogy a vallás egyformán kifejezheti a társadalmi nyomort és a társadalmi nyomor elleni tiltakozást is, rendkívül jelentős számunkra. A vallásos állásfoglalások konkrét történelmi elemzésére késztet bennünket, mégpedig esetenként, mert csak így alapozhatjuk meg reálpolitikánkat.

Marx valláskritikája tehát nem érhet véget ott, hogy az ember önmagában leszámol a vallással, de ott sem, hogy hivatalból számolja fel. Az illuzórikus boldogság megszüntetésének az a feltétele, hogy megszüntessük az állapotokat, amelyek az illúziókat naponta újjászülik. A vallás kritikája éppen ezért lényegében a siralom völgyének kritikája... a mennyország kritikája így a földi állapotok kritikája lesz, a vallás kritikája a jogrendé, a teológia kritikája a politikáé.

Mi a politikai és mi az emberi