Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - Szitási Ferenc: Versek
Szitási Ferenc nincs ami békiilésre intsen Bőrömön borzad a szél tolla, fehér szirmokat terem a hideg, az utak tapadás testén a tócsa vékony üvegét rezgeti meg. Tegnap még vakító lobogás nőtt ki az égből, a sugarak piros vesszőin tornázott a fény, szeretőm szőkesége is kéken remegett a táf tenyerén, s mára meghalt minden. A sár kásás szurka fröccsen piszokkal, gyásszal. Üres a szívem, nincs, ami békülésre intsen a halállal. nem a szemedben virágzik A béke nem a szemedben sarjad Csípőd fehér lencséjében tüzet ébreszthetsz magadnak szeretkezhetsz velem mint a vízben örülő halak de az ágyadban csillogó sejtelem sugarában csak a testem marad A béke nem a szemedben virágzik mint fehér habbal a cseresznye Való anyagtól a látomásig minden az izmokba van rekesztve s ha le is omlik a hited mozdulj láss és érvelj s odatapadsz a világhoz igazságod köldökével kígyózik a vörös giliszta Szemem a papír fölött hunyorgató kavics Ujjaim szuszognak a fehér gyepen sejtjeim sörényében párzik a végtelen Sarjad agyamból a szó kígyózik a vörös giliszta megtermékenyül a papír puha ölén a tinta s terem a vers vérből való sallang nélkül mint a víz a só huszonötödik fa Gyümölcsösöm huszonötödik fáján csüng az ég, a lombok kirojtosodott levelei már érzik az ősz ízét. A szavak árva leánya haldoklik bennem, s a szelek kezéből kirepült madarak énekét kell szívembe temetnem, mert a táj eleven füve, fája vagyok, mélyre húznak a gyökerek, magasra a csillagok.
