Irodalmi Szemle, 1967
1967/10
Z. Miinúéorá Zuzana Mináčová, fiatal pozsonyi fényképész művészfotói a modern szlovák képzőművészet legutóbbi korszakának kétségtelen értékei. Egyszerre jellemzi őket a progresszív forma és a társadalmi elkötelezettség: a fiatal művész számára a formakeresés, az alkotás elsősorban az új valóság megismerését jelenti. 1965-ben, a Kultúrny život termeiben megrendezett első önálló kiállításán szerepelt néhány zárt ciklus is (Síkok, Kezek stb.j, amelyek egyszerre zártak le egy fejlődésszakaszt s jeleztek új törekvéseket a művész fejlődésében. Akkori munkái és szóbeli ars poeticája jellemzi későbbi műveit is: „Olyan jótokat akarok készíteni, amelyek gondolkodásra késztetik a nézőt s erőfeszítéséért mondanivalóval jutalmazzák meg. Csak akkor tartom a látószöget fontosnak, ha az egyúttal a gondolatot is tovább fejleszti. Pl. a Síkok-ciklust, amely eddigi alkotásaim közül a legformalistábbnak tűnhet, éppen gazdag gondolati töltéséért vettem be kiállításom anyagába.“ A Minácovára mindeddig jellemző formakeresés a mély tartalom feltételéhez kapcsolódik, s úgy vélem, éppen a születés örömétől az élet drámáiig s az elmúlás tragikumáig terjedő gazdag jelentés teszi felvételeit vonzóvá. Az említett kiállítás óta Mináčová művészi fejlődése felgyorsult. A Malá scéna előcsarnokában megrendezett ez évi kiállítása már hazai fotóművészetünk differenciálódásába is jelentősen beleszólt. Technikai felkészültségénél fogva a tökéletebb formát s erősebb tartalmi töltést kívánó, igényesebb új feladatokkal is képes megbirkózni. így jönnek létre kamara jellegű, különböző elemeket egységbe fogó stilizációi {tojás, női és férfi fej, fafigura a tenger partján stb.j, s az élethelyzeteket a csírától a tragikus pusztulásig fokozó, variáló kompozíciói. E köré a központi gondolat köré csoportosított fotóinak kiállítása a hasonló jellegűek közül az utóbbi években az egyik legsikeresebb volt. Mináčová alkotásai azt bizonyítják, hogy a dolgok mértéke, a világ megítélésének kritériuma valóban az ember. Valahogy úgy, ahogy 2. Nalkowska, lengyel írónő írja: „Csak magamon keresztül közelíthetem meg a világ szépségének a fogalmát s foghatom fel az emberi lélek sötétségét és fényeit. Az ember, a megismerés és lelkesedés egyetlen eszközeként, jelenével együtt, szereti egész valóját is. Az ember ugyanis a végtelen mindenség egyetlen szeme.“ Azt hiszem, ezek a szempontok határozzák meg fényképészünk és a mai ember párbeszédének lehetőségeit és eredményeit is. Azt a formát és tartalmat keresi, amellyel ki tudná fejezni az egyszerű ember problémáit, a mindennapok költészetét, a gyermek játékosságát és mosolyát, a belső világok titokzatos történeteit stb. Az elszigeteltségből semmi olyan nem nőhet ki, ami az ember és világ konfrontációját segítené. Csak a hagyományoknak s a mai világ történéseinek az értése biztosíthatja a sikeres szimbiózist. Épp ezért Zuzana Mináčová műveinek régibb és újabb fejlődési rétegeit nem szükséges külön-külön elemezni: együtt közvetítik egy finom, elemző ember véleményét a világról. Budo Petránsky Z. Mináčová: Vihar előtt
