Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - FIGYELŐ - Saučín, Ladislav: Szabó Gyula művészete

figyelő

Az Irodalmi Szemle szerkesztői és olvasói szeretettel köszöntik a 60 éves Szabó Gyula festőművészt.

Ladislav Saučín

Szabó Gyula művészete

A festő és grafikus Szabó Gyula munkássága az elmúlt két évtizedben a szlovákiai képzőművészet egyik figyelemreméltó törekvését képviseli. Ösztönző erejét, a művés* kétségtelen eredetiségétől és műveinek személyes átéltségétől eltekintve, mi sem tanú sítja meggyőzőbben, mint az a tény, hogy a szakemberek és a laikusok figyelmét egyformán leköti. Ennek titka a művész gondolatainak erejében és formáinak hangsúlyozott fegyelmében rejlik.

Szabó Gyula 1907-ben született Budapesten, édesapja szobafestő volt. A család még ugyanabban az évben Losoncra költözött, s ez a város lett Szabó állandó otthonává. Ezért nem csodálkozunk, ha a művész Losoncot tartja igazi szülőhelyének, hiszen itt fogant és teljesült ki művészileg minden édes és felemelő s keserű és dacos élménye is.

Amit mások nagyrészt ajándékba kapnak, azért Szabónak kezdettől fogva keményen kellett küzdenie. Gyermek volt még, amikor a gimnázium negyedik osztályának befejeztével, a család szorongató anyagi helyzete miatt, abbahagyta a tanulást, és édesapja műhelyében segédkezett. Szabad idejében cégtáblákat festett, és egyre nagyobb szenvedéllyel űzte kedvtelését — a szabadkézi festést. Tudását részben Gyurkovics Ferenc losonci festőművész tanácsai nyomán gyarapította. Ebben az időben írta első verseit és készült magánúton az érettségire, abban a reményben, hogy egyszer talán mégiscsak sikerül bejutnia a képzőművészeti főiskolára. Közben két évre megvált Losonctól, s 1932—33-ban prágai és túrócszentmártoni mesterek vezetésével kitanulta a betűfestő és aranyozó mesterséget. Közben sikeres kísérleteket végzett a plakáttervezésben, de nem feledkezett meg a festészetről sem, s így bizonyságot tett nemcsak tehetségéről és szívósságáról, de kivételes teremtő erejéről is. Az akarásnak és bizonytalanságnak, titán- ságának és a mellőzöttségnek ebben a kavargásában kezdődött a művész bonyolult belső élete, s ez végül — mondhatnánk — a művészet apostoli küldetésének tudatába tor kollt, amely szerint a művész nehezen vívja ki a sikert és elismerést, s amelyért min dent fel kell áldoznia, ha kell, a boldogságát is. Szabó a sokféle nyomás alatt bonyolult egyéniséggé fejlődött, amelyben a pátosz, a maximalizmus s talán a rigorózus prédikátorság elemei is fellelhetők.

Konoksága és egy célra sűrített figyelme 1937-ben nyerte el első jutalmát, amikor a Masaryk által alapított Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság jóvoltából megrendezte első önálló kiállítását Pozsonyban. Szabó itt igazolta először, hogy nagy távlatú művész. A kiállítás alapján tagja lett a Pozsonyi Művészi Társaságnak s egyúttal a kiállításokat rendező Szlovák Képzőművészeti Szövetségnek is. Ösztöndíjat kapott, amelyből rögtön Svájcba, Olaszországba és Franciaországba utazott. Párizsban aztán másfél évig látogatta az ismert festészeti magániskolát, az Académie Juliánt, amelyben a 19. század végétől számos avatott szlovákiai képzőművész tökéle tesítette tudását. Losoncra már 1939-ben a magyar megszállás idején tért vissza. A háborús években aránylag visszavonultan élt, s a festészet mellett leginkább játéktervezéssel foglalkozott. Szerepelt közben néhány pesti kiállításon, de gyakorlatilag vissz- hangtalanul. Pest számára ismeretlen és idegen maradt. A háború rémségeit és a köz