Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - DISPUTA - E. Fehér Pál: Szolzsenyicinről
szolgált, amikor Kelet-Poroszországban, alaptalan politikai vád alapján, letartóztatták. Nyolcévi börtönre ítélték, melynek teljes kitöltése után száműzték. Száműzetéséből 1956-ban tért vissza. Egy esztendő múlva rehabilitálták. Kiszabadulása óta matematikafizika tanár. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregénye előtt más irodalmi művet nem írt..." Szolzsenyicin egyébként nem nyilatkozik. Róla nyilatkoztak és nyilatkoznak sokan. Pro és contra. Magasztalják és bírálják. Az író viszont minden mondanivalóját alkotásaira bízza. Nem szól eszményeiről, aktuális irodalmi eszmecserékben nem hallatja hangját, terveiről sem tudunk. Zárkózott egyéniség. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja első méltatói lényegében pontosan értékelték a kisregényt. Konsztantyin Szimonov különbséget tesz a művészi alkotás és a dokumentum között, s éppen ezért tartja figyelemreméltónak Szolzsenyicin teljesítményét, mert nem a borzalmakra összpontosította olvasói figyelmét, hanem azokra a törvényszerűségekre, melyek a tábor és nemcsak a tábor életében hatottak, illetve hatniok kellett. „Ez az írás nem visszaemlékezés, hanem nagy, művészi, általánosító erejű, lakonikus, csiszolt próza... A mű témája olyan szörnyű és vérző sebet érint, hogy csak igazán nagy művész nyúlhatott hozzá, akitől merőben idegen az a kísértés, hogy borzalom- és szenzációirodalmat teremtsen..." — állapította meg Szimonov. Vlagyimir Jermilov a Pravdában — elsőként! — méltatta a kisregényt: „Irodalmunkban rendkívüli tehetségű író jelentkezett, aki — miként ez az igazi művészekre jellemző — olyan igazságot mond el nekünk, amelyet nem lehet és nem is szabad soha elfelejteni". A Lityeraturnaja Gazeta kritikusa, az íróként ismert Grigorij Baklanov pedig irodalomtörténeti távlatba állította a művet. „Az ilyen könyvek arra hivatottak, hogy hatást gyakoroljanak mindenre, amit mostanában írtak, s még arra is, amit sokkal utána írnak majd meg. Ilyen művek megjelenése után többé már nem lehet úgy írni, ahogy eddig írtunk. Ezt nem úgy értem, hogy most sürgősen mindenkinek neki kell fognia és újra meg újra fel kell dolgoznia ugyanezt a témát, hanem úgy, hogy ez a mű az olvasóval folytatott párbeszéd új, magasabb szintjét jelenti, s ezen a szinten sok minden, amit eddig elfogadhatónak tartottunk, elavultnak, érdektelennek bizonyul majd." Ivan Gyenyiszovics Suhovról, az S — 854-es fogolyról van szó, a 104-es brigád egyik munkásáról. Életének egyetlen napját ismerjük meg, egyetlen egyet abból a háromezer hatszázötvenhárom napból, melyet a táborban kell eltöltenie. Sikeres nap ez. Suhovot nem ültették a szigorítottba, jó munkát kaptak, délben repetát szerzett, este kapott egy falásnyi kolbászt, s ami a fő: nem betegedett meg. Sikeres ez a nap: Suhov végig dolgozik, ügyeskedik, s tulajdonképpen alig gondol önnön- magára, múltjára. Persze, túl van már azon, hogy sorsát mérlegelje. Ösztönösen cselekszik, a hosszú és kemény fogságban kialakult reflexei irányítják tetteit. A „sovány Tatár", a felügyelő, rájön, hogy Suhov egy pillanattal később kel fel, mint kellene. Elcipeli, hogy felmossa a felügyelők szobáját. Suhovban a reflex munkál: hogy munkát kapott, valahogy megszűnt az a kínzó hasogatás, amely miatt az ágyban maradt. Mégis megpróbálja, hátha betegállományba veszik. Reménye alig van erre. Cselekedetét nem ésszerű okok, nem is a lehetőségek és szándékok okos egybetevése határozza meg, hanem — éppen úgy, mint a társaiét — egy különös rend, egy félelmetes gépezet, melynek egyszerre szenvedő alanya, s ugyanakkor fenntartó eleme. Suhov egész napja a feltételes reflexek által kialakított láncolat. Csalni a konyhán? Nem virtus ez számára, s nem is bűn, hanem a létfenntartás elemi parancsa. Jól dolgozni? Nem egyszerűen a normáról van sző, hiszen látjuk, hogy bármelyikük — a bri- gadéros pontosan ugyanúgy, mint az észtek vagy bárki — gondolkozás nélkül ravasz- kodik, csal, ha a teljesítményről, s ami ezzel összefügg: a juttatásaikról kellene lemon-
