Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye (III. folytatás)

Ám kisebbségi helyzetünkből adódott, hogy a fiatal íróknak, nekem és még sokunknak az irodalompolitika akkor többet jelentett önmagánál. Majdnem mindent. A ml hazánk akkor is, sokszor később is — nem győzöm elég sokszor leírni! — nem a Horthy-Magyarország, hanem a magyar irodalom volt. Hegycsúcsain Berzsenyi, Vörösmarty és a két nagy író-triász: Petőfi, Tompa, Arany, Illetve Ady, Móricz, Szabó. Az Íróban többet kerestünk és láttunk, mint pusztán szépírót. A „közéleti írókat“ becsültük. A nemzet sorsáért aggódókat, a prófétákat, a váteszeket. Jókai, Mikszáth, Krúdy, Babits, Kosztolányi például nem tartozott ebbe a csúcs-vonulatunkba, inkább afféle külön-meredező szőlőkertes, idilli vulkánkúpok voltak. Mesemondók, olvasmányos írók, szép versek kipengetői. A Horthy-sajtó és nagyjai: az „írófejedelem“ Herczeg Ferenc, a szintén irredenta „poetrix Hungáriáé“ Tormay Cecil — éppen Szabó Dezső hatására — már egy sorba kerültek előttünk Werbőczivel, a majtényi sík Károlyijával, Görgeyvel, egy oldalra a magyarságra káros elemekkel. A mi nemzeti érzésünk — hála az Élet és Irodalomnak — már elég hamar messze esett a pesti hivatalos magyarságtól.

Mindezek tudatában indultam a kassal szószékre — hitet tenni, a kassai állomáson a Renaissance Munkás-kultúregylet rendezőségének néhány fiatal tagja várt.

— Veled kezdjük a műsort. Jő?

— Hány percet adtok?

— öt-tíz.

— Rendben van. Tíz-tizenkettő lesz.

— Miről beszélsz?

— A fiatalságról.

— Nagyon jó!

Nem sok időm maradt a kezdetig. Találkozót leveleztünk volt ki Bukicával, kassai szerelmemmel.

Bukica eredetileg Buksi volt, mert a temperamentumos, nagyon okos lánynak az okos buksi becenevet adtam, aztán ezt becéztük tovább. Egy éve ismertem. Mikor Kassára kerültem, Jarnó Jóska udvarolt neki, de Jóska rövidesen beleszeretett egy előkelő nőegyleti hölgybe, s mi hamarosan szerelemre lobbantunk. Szép, fiatalos, tartalmas szerelem volt. Végzetszerűen történt, hogy ebből is több lett a szerelem, mint a vers.

A vidéki város aztán hamarosan szűk is volt a perzselésnek. Forró, szaharal légkörébe úgy zúdultak bele a család, a társaság és a rideg konvenciók hűvös léglökései, mint a viharszéllel, záporokkal érkező tátraalji hideg zivatar-frontok. A vágyaink még mennydörgéssel villámlottak, de tudtuk, beszéltünk Is róla, hogy egymás életében nem lehetünk többek, mint egy gyönyörű, félelmetes természeti tünemény.

Neki írt verseim egy része is már az Ojarcú magyarok kötetbe sorolódott.

Prágába menetelem előtt az egyik búcsúzó vers már szomorú szerelmi szivárvány volt.

„Ereszd el a kezem.

Pedig jó. S így kéne lenni tán.

De nem lehet, mert elszólít a cél, amiben te is, te is benne vagy, de benned nincs a cél..."

Hol ő vigasztalt az elkerülhetetlen válásról beszélgetve, hol én őt:

„...Gondolsz-e te arra, hogy ha anyám volnál, akkor is szenvednél, vesztenél, mert fájnék, mert akkor is fájnék.

Aki nagyon szeret, nagyon szomorú lesz,

kit nagyon szeretnek, fájdalmat okozva fizethet csak érte,

ez az értelmetlen értelme a sorsnak az emberfiában.

Aranyom, édes: arany vagy: nehéz."

Elválásunk után is jóbarátok maradtunk. Tudtuk, nem köthetjük végleg egymáshoz az életünket. A jó szerelem és a belátás, a szenvedély és az ész világosan megérzett harca emelte érdekessé és nagyon fájóvá szép tragédiánkat.