Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Hemingway: Vándorünnep

értem egy-egy írásomnak, mindig üres voltam, szomorú is, boldog is egyszerre, mintha csak együtt háltam volna valakivel, és mindig biztosra vettem, hogy az elbeszélés nagyon jól sikerült, bár, hogy valóban jó-e, azt csak másnap tudtam megmondani, amikor elolvastam ismét."

Hemingway szuverén ura saját világának. Ebben a világban az emberi lét apróságai is különös fontosságot nyernek, ételek, italok csakúgy, mint az emberek, híresek és névtelenek, minden, ami az íróval ‘kapcsolatba kerül, egyszerre megtelik valami varázsos komolysággal, mintha az író azt vallaná: a lét végtelen sok mozzanatból és jelenségből tevődik össze, és közülük egyet sem lehet figyelmen kívül hagyni az igazság rovására. Szinte azt mondanám, misztikus világ ez, ahol a tragikus mozzanatok mellett a kis dolgok egyenrangú partnereikként szerepelnek. S az egészben az a legcsodálatosabb, hogy ezt így érezzük igaznak. Néha ez az írói magatartás és stílus szinte már a póz határait súrolja, de pózzá nem válik (legalábbis pejoratív értelemben nem), mert a kristálytiszta írói hit és erő pátosszá varászolja.

Önéletrajzi jellegű témákat általában elbeszélnek, elmondanak. Hemingway dramatizálta a fiatalságát, dialógusai, sőt a leíró részletek sem1 elmondják a múltat, a párizsi időket, hanem megformálják, alakba öntik és megjelenítik. A Vándorünnep egy darab élet, melyet az író kiragadott az idő múlása nyomán settenkedő feledés és megsemmisülés karmából, de színei vibrálásával, hangulatával, vágyaival és szenvedélyeivel együtt anyaggá tett, kőhöz hasonlóan szavakba faragott. Nem leírja, de megjeleníti a kort. Stílusának nem az élő beszéd logikájához, de a költői asszociációk szélesebb érvényű objektivitásához van nagyobb köze. Dialógusai mélyén intuitív szálak húzódnak, melyek végén a fogalmak látszólag kötetlen lepketáncot járnak, de csak azért, hogy egy magasabb rendű logika jegyében annál hatásosabban és erősebben egybefonódjanak.

A Vándorünnepben idős író vall a fiatalságáról, írói erkölcséről, életéről. Hemingway

írói erkölcse puritán, és nem tűr megalkuvást. Scott Fitzgeraldról írja, aki nála idősebb és korábban „befutott“ író s amellett barátja is volt, s akinek már a Saturday Evening Postban is jelentek meg elbeszélései: „Mégse tartottam soha komoly írónak. A Closerie des Lilas-ban elmondta, hogy hogyan írja meg azt, amiből hite szerint jó elbeszélés kerekednék,

— s ezek valóban jó elbeszélések voltak a Post-hoz viszonyítva —, aztán hogyan változtat rajtuk a közlés kedvéért, pontosan tudván, mennyire kell kicsavarnia egyet-egyet ahhoz, hogy eladható tárcanovella legyen. Megbotránkoztam, és azt mondtam neki, hogy ez nézetem szerint prostitúció. Elismerte, hogy az, de azt mondta, kénytelen megtenni, mert csak azon a pénzen tud tisztességes könyveket írni, amit a tárcanovellákon megkeres. Én azt mondtam, hogy szerintem senki sem írhat másként, mint a tőle telhető legjobban, mert különben tönkreteszi a tehetségét.“

S Hemingway Párizsa? Napsugaras, játékos város, ahol abban az időben egészen kevés pénzből is jól lehetett élni. Szajna-parti horgászok és művészek, kávéházak és lóversenyek, modellek és kerékpárversenyzők, színes, tarka zuhatag. Nem idegen benne a nélkülözés és az éhség sem, az ember „vagy képet vesz, vagy ruhát“ (a kettőre egyszerre nem telik), de „az éhség jó mester“, élesíti az érzékelést, és a torontói laptól (melynek Hemingway dolgozott) rendszeresen megérkezik a pénz. A városban olyan kitűnő barátok élnek, mint Gertrude Stein írónő, Ezra Pound, a költő, és mindenekelőtt Scott Fitzgerald. A Rotonde- ban pezsgőt isznak a művészek, és Sylvia Beach kölcsönkönyvtára (ahonnan az orosz klasszikusokat olvassa) az író rendelkezésére áll. Tolsztoj elbűvöli, Csehov tiszteletet ébreszt benne, Dosztojevszkij megdöbbenti. S ha az ember éhezik, még mindig elmehet a Luxembourg Múzeumba, s ilyenkor — üres gyomorral, kopogó szemmel — minden kép szebb lesz, élesebben és tisztábban ragyog. Bizony, mondja Heminway, „valamikor réges- régen, amikor még nagyon szegények voltunk és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs“.

Duba Gyula