Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Duba Gyula: Futunk a boldogság után
Lajost. Kocsmázni kezdett. Soha nőkkel, mindig férfitársaságban mulatott. Volt Bertá ban valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan vonás, ami vonzotta a férfiakat Hatalmas testével, nyers vonású, kihevült arcával, oszloplábával és széles gesztusaival a legkeményebb kocsmázóval is felérő ivócimbora volt. S amellett vaskos idomai sóvárgással töltötték el a szeszgözös férfiképzeletet. Egy vasutas udvarlója meg Is mondta neki, hogy azért veszkődik utána, mert nő Is meg férfi is, s mindkettőnek nagyon vonzó természetű. Hetekig szomorkodott már akkor a terebélyes Berta Sterc Lajos csalárdsága miatt, amikor egyszer Marcinkó, a vállalat másik sofőrje, azt találta mondani, hogy van otthon egy tlzliteres demizson újbora, és aki inni akar, vele megy. Négyen mentek Marcinkóhoz, még egy nő és egy raktári munkás. A házigazda a konyhában ültette le őket, mert a szobából időnként nehéz lélegzés, nyöszörgés és panaszos szavak hallatszottak. Marci... Marci, hallod...? Ki van itt, Marci...? — A házigazda megnyugtatta a panaszos hang tulajdonosát. — Feküdj nyugodtan, Hermina, vendégeim jöttek... Együtt dolgozunk az üzemben... — S ezt már Bertáéknak mondta, komoran. — A fele ségem... nagybeteg. Méhrákja van, néhány hete ha van még... Szomorú az én életem, a fiam csavargó lett, itthagyott, lopás miatt börtönbe került, s a feleségem haldoklik... Mi végből élek én, mondjátok meg, barátaim...! — Szomorúan mosolygott Marcinkó, mert keményen sújtja őt az élet, és maga sem tudja, miért nem rogy már össze kegyetlen csapásai alatt. A terebélyes Berta együttérzőn nézte, és átkarolva a vállát szorongatni kezdte, hogy Marcinkónak a csontja is ropogott. — Te Is bánatos vagy, mint én, cimbora... Igyunk! Marcinkó felesége még néhány hétig élt, amikor Berta már elment megnézni a lakást, számbavette a szekrények tartalmát, a két bundát, a téli kabátokat, a fehérneműt, és az ismerőseinek azt mesélte, hogy a napokban egy jóravaló özvegyemberhez köl tözik. Marcinkó kissé meghökkenve, csendes beletörődéssel, de korántsem kedvetlenül szemlélte az események alakulását. Mélázva elnézegette az asszony rengő testét, ahogy a teli ládákat dobálja az autóra. Néha a feleségére gondolt. Elfogy az asszony, elenyész lassan, évek óta már csak teher a háznál, mert nem nő, nem feleség, de roncs, egy hús-vér test tévedésből még élő roncsa, mely ellenállhatatlanul csúszik a föld mélye felé; s újra a terebélyes Berta nyers, kipirult arcát nézte, és öntörvényűén alakuló sorsával szemben semmi komolyabb kifogást nem talált. A temetés alkalmára Berta kitakarította Marcinkó lakását, felsúrolta a parkettet, ablakot mosott, a szőnyegeket is kiporolta, és vacsorát főzött a gyászoló hozzátartozóknak, akik vidékről érkeztek a megboldogult temetésére. Marcinkó fia is megérkezett a temetésre, egyenruhás börtönőr kísérte. Meglátva őt, a gyászoló apa keserves zokogásba tört ki, a konyhaasztalra borult, és egyre azt hajtogatta: — Börtönben ülsz, fiam börtönben ülsz... terhére vagy a társadalomnak. Szegény anyádnak már jó, de velem ml lesz...? A rokonok csitítgatták, de Marcinkó egyre jajgatott, a temetésen is nagyon sírt, halottsápadtan állt a sír mellett, támogatni kellett, hogy össze ne essen, egyre csak magát siratta, és este se bírta abbahagyni a zokogást. Búcsúzáskor megcsókolta a fiát, összemaszatolta a könnyeivel, és kérte, legyen más ember, mint ő, javuljon meg, életét anyja emlékének jegyében élje, aki angyal volt, szent volt, kiváló asszony és hfí feleség volt... Estefelé hazautaztak a rokonok, s ők hármasban maradtak a fanyar levegőjű lakásban. A terebélyes Berta és Zelenákné komoran, ünnepélyesen poharazgatott, Marcinkó az asztalra borulva ült, testét hangtalan sírás rázta, néha csuklásokkal vegyes zokogások törtek elő belőle, ilyenkor felemelte fejét, könnyben úszó szemmel révetegen a két asszonyra tekintett, hosszan megbámulta őket, aztán legyintett, és újra az asztalra borult. Berta időnként barátságosan átkarolta. — Szépen gyászolsz, Márton, de már elég lehetne... Légy erős, gyűrd le a fájdalmadat! — A filozófus lelkű Zelenákné még megtoldotta a vigasztalást. — Egyszer minket is elnyel a sír, ez egészen bizonyos. A sir szája mindig nyitva áll, fekete és telhetetlen... Hajnal felé Marcinkó rázkódása csillapodott, szipogása megszűnt. Elaludt. Időnként felhorkantott, de nem ébredt fel, tovább aludt. Harmadnapra annyira rendbejött, hogy elindulhattak a Tatra kocsival a nagy útra, hogy Marcinkó bemutatkozzék a terebélyes Berta öreg szüleinek.
