Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Voznyeszenszkij, Andrej: Az almafa balladája (vers)
A ndrej Voznyeszenszkij az almafa balladája V. Katajevnek Szólt a biológusnő, fiatal, fagyott levelű gyermek — — Vologya, a repülős, almafák között ölelt meg. S félbehagyva az ölelést, pupillafényben foszforeszkálva, tiszta vérét kiloccsantotta egy fehér * almafára. Az almafa feljajdult, ez volt az első sikolya, kéj s öröm remegett át a testén. A magházak kitárulkoztak — a nemzés csodája porzókból, bibékből, virágpillák közül kiszabadulva telenyújtózta a levegőt. Másra nem emlékszem. Ú, kedvesem, miért is szántál meg engem? All a kis fa súlyosan, tőled teherben. Mily féltékeny vagyok e nyögő fatörzsre! Éjjel kést fogok rá, de csak állok letörve. — A szemközti garázsból néhány reflektor veti éppen rám a fényét — az almafa szemei. Tizenkilenc szem. Hármasával vonulnak végig a törzsön. Fényes odvak, ablakok hosszú sávja. Gyűlölet, fájdalom s tanácstalanság lobog bennük — Hogyan? Mit? Mi készül itt a kéreg alatt? Égeti bőröd a mész? Vér köröz benned? Kátránnyal kéne a törzsed bekenni, nem mésszel, buta fácska. Mit akarsz itt? Ácsorogsz egymagadban, mint a fehérkötényes szomszédasszonyok. No lám...
