Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - FOLYÓIRATSZEMLE - Milan Rúfus: A nagy provizórium

a szarvast kiugrasszák. Kiugrasztani az embert? Értik-e egymást a korral, értik-e- egymást? Vagy abban a paradox helyzetben vannak, hogy szót értenek a műszerrel, amely valahol az űrben, száz- meg százezer kilométerekre tőlük pontosan azt teszi,, amit mondanak n-ek-i — de az -emberrel, -aki naponta elmegy -mellettük, asztalukra teszi a tízórait, nem értenek szót, mert az képtelen őket megérteni, és fordítva? Nem. példája-e ez a paradoxon a ma olyan büszkén emlegetett tudomány dicsőségének, de nyomorának is? Látás-e ez, vagy a vakság egy fajtája is? Megismerés, vagy újra csak egy kor hite? Nem tudom.

Annyit tudok csupán, hogy megszűnőben van költő és világegyetem irracionális kapcsolata. Az a kapcsolat, amelyben a valóság a művészi énnek mindeddig meghatározatlan módon megnyilatkozott, hogy egyenesen és közvetlenül kiv-etítődjön, hogy a művészeten át reprodukálja önmagát. így tudott például Dosztojevszkij szédületes dolgokat mondani az ember belső világáról anélkül, hogy Jung vagy Adler úrral konzultált volna. Az emberiség fokozatos racionalizálódásával a művész és a művészet képzete is racionalizálódik. Egyre nagyobb súlya lesz a módszernek — a műalkotás tudományos koncepciójának, egyre tovább sorvad a vallomás egyedisége, s az egyediség helyére az átgondolt és kiszámított sokkhatás lép. Ilyen körülmények között a szabványosítás veszélye fenyegeti a művészetet, az, hogy egyre inkább a tökéletesen megcsinált ipari termékhez válik hasonlóvá, s a közlés sikere, mint az iparban — a jó szervezéstől függ majd. A művészetben épp az a megmagyarázhatatlan valami vonzott, amivel az empirikus, közvetett megismerési módtól különbözött. Újra meg újra feltettem magamban a kérdést: hogyan tudták az ókori mondák olyan pontosan meghatározni az ember helyzetét, prométheuszi lelkét, hősi-tragikus két szék közé bukását — nem isten, nem állat, de mégis — ez is, az is. Honnan tudták mindezt egy tapasztalatok híján való korban, egy annyira „tudománytala-n“ korban, hogy a földet vízen úszó deszkának képzelték? Mivel tapintották a művészek a valóságot, min keresztül nyilatkozott meg nekik? Nem1 tudom. Én csak attól félek, hogy ez a kapcsolat egyre sorvad. S helyét valami újkori babonaféle foglalja el, hogy a tárgyban rejlő immanens, személytelen ratio elvégzi helyettünk azt, amihez nekünk személy szerint nincs elég lehetőségünk vagy bátorságunk. Ez a menekülés útja, s tekintettel a mai ember lélektanára, igen csábító. Csakhogy a visszavonulás visszavonulás marad még akkor is, ha zene és ünnepi kivilágítás kíséri. Mellesleg, ezzel kapcsolatban az úgynevezett gyermekköltészetre kell gondolnom tisztaságáért, amellyel minden alakoskodást vagy mellébeszélést kizár: vagy megadatott neked la látás kegyelme, vagy eleve melléfogsz, mert amit írtál, az kibírhatatlanul és nevetségesen szentimentális. Más lehetőség nincs. Itt nem lehet úgy, mint máshol, a kutyaszorítóból kiereszteni a metaforát, elrejtőzni benne, mint Ádám az Isten elől, itít nem1 lehet olyat konstruálni, ami nlem a valóságból sarjadt. A gyermek nem veszi be az öncsalást, a gyermek okos. Erről a primőr okosságról van itt szó, hogy jól értsenek.

Ezzel nem a tudatlanságot és ösztönösséget akarom hirdetni a művészetben. Senki sem állíthatja, hogy szerintem a gólya költi a verset. Csupán arra gondolok, hogy a művészet tudományosulásának, a módszerességnek újkori mítosza — nem első ízben

— tudatos öncsalássá, meneküléssé válhat.

Igaz, hogy a szlovák irodalom a múltban inkább a -tudatlanság, mintsem valami túltengő módszertani tudás és körmönfontság bűnében leledzett. Ez azonban nem akadályozhat engem az említett aggályok kinyilvánításában, semmi köze hozzá, ezek a sorok nem akarnak semmit irányítani, sem vezetni, csupán az én személyes aggályomat fejezik ki, hogy valamit végleg elhallgatunk, s aztán a valóság sohasem nyílik már meg a költőnek, hiába feszíti fel a metafora keresztjére, hiába forgatja a pontosan működő asszociácóik körhintáját, a maga költői malomkövét, hiába és fölöslegesen; egyedül van kristályme-nedékében a kis herceg, sapkányi gyönggyel a sivatagban.

íme, a két lényeges kérdés irodalmunk fölött. Tulajdonképpen mindkettő ugyanazt a dolgot érinti: Egyre távolabb a tanúságtételtől, önként vagy nem önként, az eredmény egy és ugyanaz. Művész és kor dialógusában engem a nagy hallgatás nyomaszt.

Egyoldalúan a művészt vádolni: féligazságot jelentene.

S itt az idő, hogy visszatérjek a kezdeti metaforához. Mert a költő is embernek fia. Megértik talán, miért emésztett a szép szomorúság az állatok láttán, aho-gy