Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - Ozsvald Árpád: Három vers
Ozsvald Árpád elmélkedés Hát éld a magad jóságos életét, ha van bátorságod a nyugalomhoz. Díszes dobozba zárd tisztes lelked, ne érje por, ne érje zaj, ne érje fény. Igyál a Léthe vizéből, s elfelejted múltad, szerelmed, anyád könnyét, ember-bogarak köznapi harcát. Hát éld e steril mikrovilágot, ha hiszed: a tócsa maga a tenger, és a tojás burka a végtelenség. téli hangulat Neonmacskák gombolyítják a neoncérnát, s a kirakatüveg könnyezve gondol a nyárra. Bundás viaszbabák, szakállas mikulások figyelmeztetnek, itt a tél világa. A lucskos hóra fázós galambok szállnak; a meztelen szobor angyalfehérbe öltözik. A tűzfal vakolatrongyos, durva hátát a szelíden mosolygó, öles plakátok ellepik. kékkel és arannyal Állok a tájban. Az őszi erdő, a dombhát vetkőzik unottan, s a széllel együtt fütyül a romantikára, az op-artra, giccsre, geometriára, mert minden ágbognak az az ősi rendje, ha jő az idő, vetkőzzék meztelenre, göcsörtös inait dobja a farkas-télnek, ólombölcsőben újra szülessék meg! — A kék színt akarod? — szólt a kökény bokra. — Kék bogyómat mártom fekete szurokba, kék bogyómat rejtem a föld deres-szívébe, dárda-tüskékkel állok a vad tél elébe! Aranylevelet perget az erdő, aranyban gázolnak az őzek, aranypárát lehel a vadkanok szája. Jaj, ne érints semmit, földi halandó! Nem vagy te Frígia mesés királya, kezed alatt nem változik arannyá — az ólomcsontú halál. Szervátiusz Tibor: Könnyek oszlopa, szilfa, (1964)
