Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Szenes Erzsi: Hódolat Fábry Zoltánnak

tikus, akitől idegen minden személyeskedés, akit bírálatában csak tiszta szempont, az alkotó és a mű iránti tisztelet, megbecsülés vezet, akkor Fábry az. Tiszta hangját meg kellett hallani és szívlelni. Egy ízben, valószínűleg a kényszerítő, gyors munka lázában, glosszát írtam a Prágai Magyar Hírlapba egy Pesten járt hercegi párról. Felületes, téves szempontú „lírai“ írás volt, de nyilván nem ártalmatlan az akkor már csaknem teljesen fasizált légkörű Budapesten, ahol az élet legjelentéktelenebbnek látszó megnyilvánulásai alatt is felszakadt már az örvény. Fábry nem ment el mellette húnyt szemmel, megrótt, nem is enyhén, a Korunkban. Jő lecke volt, nem fájt, büszke voltam, hogy Fábry rajtam tartja: a szemét. S tanultam belőle, a lecke egy életre szólt.

A fasiszta üldözés idején, a zsidó deportáció sötét ege alatt, Fábry Zoltán személyisége olyan volt, mint egy fénylő csillag. 1942 februárjában, Sebesi Ernővel,. Eperjesről szerettem volna ellátogatni hozzá, Stőszra. De az akkori „törvényes“ rendelkezések szöges drótjai között ez kivihetetlen volt, vágyálom maradt. Kiszikkadt torokkal úgy szomjaztam Fábry szavaira, mint valami éltető italra, emberi hangra, amely — úgy tűnt fel — teljesen kiveszett. Ö is hallgatásra volt ítélve, nem jelenhettek meg írásai, egyfajta belső deportációban élt, akárcsak: mi. „Krisztus Stószon“ — írtam róla, azóta Budapesten kiadott Naplómban. Milyen fájdalom, felbecsülhetetlen veszteség, hogy Fábry ez időben írt Naplója nem maradt meg; „hegyi beszédei“ a mélyre süllyedt emberiesség fölött, a szellemi árulásból kiemelkedő, örökérvényű szöveggel vésett kőtábla lehetett az minden bizonnyal az el nem ködösíthető ormokon.

Fábry 1941 nyarán együtt raboskodott később a nácik kezén elpusztult egyetlen testvéremmel, Ilaván. Mikor elhurcolták, házunk szinte siralomházzá változott. Rettenetes megrázkódtatás volt ez számomra. A miatta, érte való aggodalom természetszerűleg Fábryhoz is kapcsolódott ebben az időben, hiszen tudtam, hogy együtt vannak. Álmatlan éjszakákon lélekben ott bolyongtam a börtönfalak körül, sok verset írtam gondolatban ezeken az éber éjszakákon, s a ritmust mintha a cellafalon vertem volna ki. Pedig csak fájdalmamat csitítottam ezzel a játékkal, míg hajnalban végre el tudtam aludni. Azért ma is az az érzésem, hogy az alanti vers kicsit a Fábryé is.

.. .merengek a cella magányán verem fájdalmam rímbe, bilincsbe, verem a taktust a cella falán az én szívem is sír a szabadság után.“

Mikor testvérem hosszú hónapok után hazaszabadult, sokat emlegettük Fábryt, Szívből szerettük mindketten. Emlegettük a tiszta embert, a tántoríthatatlan, meg- téveszthetetlen harcost az emberiességért, az igazságért folytatott küzdelemben. Hódolat Fábry Zoltánnak, az írónak, az embernek egyaránt!