Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Ordódy Katalin: Idegen (regényrészlet)
Az alábbi részlet Ordódy Katalin Az idegen c. rövidesen megjelenő új regényéből való. Pálos József né (a regény Gigije) a családanya hagyományos típusa, akinek csinos, nagyvonalú férje mellett még inkább a család, a háztartás a sorsa. Egy véletlen ismeretség azonban kimozdítja ebből az életformából: a gazdag lelkű Idegen (egy angol mérnök) hatására rádöbben saját értékeire. Az itt közölt részlet a hősnő házaséletében bekövetkezett törésről szól. Ordódy Katalin idegen Június végi napon történt. Józsival együtt szinte rohamléptekkel tartottunk hazafelé az üzemből, mert óriási vihar volt kitörőben. Szeretem a vihart, sosem féltem tőle, de sem esőköpeny, sem esernyő nem volt nálunk, s bőrig ázni mégsem akartunk. Meg arra gondoltam, hogy a gyerekekért is el kell szaladni a napközibe, esőköpenyt kell utánuk vinni, hiszen haza sem jöhetnek másképpen. Szerencsésen fedél alá értünk, mielőtt még megindult volna a zápor. Másfél órán át süvített, dübörgött, zengett az ég, remegtek az ablakok, az eső úgy verte a tetőt, mintha géppuskával lőtték volna. Végre kicsit alábbhagyott az elemek dühöngése, eljött az idő, hogy elszaladhasson valamelyikünk a kicsikért. Nem bántam volna, ha Józsi vállalja a feladatot, de láttam rajta, nincs ínyére a dolog, nekiöltöztem hát, s elindultam én. Jojó és Gyurika élveztek az időt, átugrálták a tócsákat, ügyelve arra, hogy néha éppen a közepébe toccsanjanak, mert nagy mulatság volt a lábuk nyomán szertefröccsenő víz, lehetett nevetni, visítani. Bosszankodtam is, mégsem volt lelkem, hogy elrontsam a ritkán adódó szórakozási lehetőséget. Sárcipőt, igelitkabátot lemosni nem olyan nagy munka. Jókedvűen értünk haza. Siettem a konyhába, hogy elkészítsem a megkésett uzsonnát, s csodálkozva láttam, hogy Józsi ballonköpenyben, útra készen jön be a konyhába, s csak állva akarja felhörpinteni a teát. — Hová készülsz — csodálkoztam —, hiszen még mindig esik. — Megbeszéltem a fiúkkal, hogy ma összejövünk — feielte két korty között. Villanásnyi keserűség futott át rajtam. A gyerekek miatt nem akart összeázni, dö hogy a kávéházba menjen, attól nem riasztja vissza az eső. Pedig mennyivel messzebb van! De tudomásul vettem a dolgot, és kellemes szórakozást kívántam neki. Jó néhány perc múlva meglepetéssel vettem észre, hogy még otthon van, az előszobában hajlong, keresgél valamit. — Azt hittem, már elmentél — álltam meg —, mit vesztettél el? — Semmit, semmit — de azért még mindig kutatott, nézegetett. — Semmit talán mégsem keresnél. Ez az égő nagyon gyengén világít, várj, hozok villanylámpát! — Ä, nem kell — hárította el segítségemet —, mintha valami gombot pottyantottam volna el, de nem tudom honnét, és nem is biztos, ne fáraszd magad.
