Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Gál Sándor: Áttörhetetlen köd (elbeszélés)

sák. De a megölt emberi arcok a saját halálukon kívül semmit nem bizonyítanak. Nincsenek a földön se szentek, se latrok, csak emberek vannak, akik magukban hordozzák a megöltek minden szentségét és minden latorságát egyetlen testben különválasztha- tatlanul. Ez az első teljesség. Ezen túl minden csak por és megtanult külsőség. Hogyan is nem gondolt erre korábban? Hogyan is élhetett e nélkül a tudás nélkül? Vagy hát elkerülhetetlenül mindenkinek végig kell járni a saját kálváriáját, hogy eljusson idáig? Túl nehéz ez a teher, de úgy látszik, nem tudjuk vállunkról levetni, nem tudjuk kiegyenesíteni gerincünk elmerevedett hajlatait, nem tudjuk feloldani magunkban az évszázadok tanulságát. Meg kell öregednünk ahhoz, hogy lassan járjunk és bölcsek legyünk.

A templom’ karcsú tornya felett, a szakadtszélű felhők semmibe zuhanó boltíve alatt megjelent a hajnal első jele.

Lehetett volna másként is? Furcsa az ilyen kérdés már ilyenkor. A tények múlt idejűek, befejezettek. Megvan a helyük, besorolhatók, megmérhetők és értékelhetők.

Felállt és a hajnali derengésben olyannak látta a három keresztet, amilyen a valóságban volt. Lekopott róluk minden titok. Alatta a faluban itt-ott fény gyulladt az ablakokban. Ébredeztek az emberek. Szinte látta, ahogy kedvetlenül kibújnak a testmeleg ágyból, arcukat dörzsölik, melyekre függőleges ráncokat rajzolt az álom. Azután ruhájukért nyúlnak és lassan felöltöznek. Minden hajnalban ugyanaz a kép.

Nem érzett fáradtságot és álmos se volt. Inkább a hideget érezte, a márciusi hajnal hűvös üdvözletét. Elindult lefelé a dombról, maga mögött hagyva a három keresztet, a gesztenyefák magányát, s a tömött, egymás életét védő orgonabokrokat.

A tompa derengésben lehunyta a szemét. Nem mozdult. Keze, két csontos ökle úgy hevert az asztalon, mint két idegen tárgy, s a söröspohár harmatos üvegén az összegyűlt s lecsorgó víz apró erei fénylettek.

Arra gondolt, ami volt, a tegnapra, a kálvária nagy-nagy csendjére, nyugodt gesztenyefáira és a feketeruhás asszonyra, aki lehetett remény és lehetett reménytelenség. Ügy bukott eléje az ismeretlenből, hogy új ismeretlent hozott, tömérdek kérdőjelet, ígéretet és csalódást. Ezen a ponton a realitások eltolódnak már, csak az ösztönök és a sejtések lobognak fel néhány percre, hogy utána még mélyebb legyen a sötétség.

Merre a kiút?

S van-e egyáltalán valami út, amely ebből az összekuszált, szétaprított emberi min- denségből valami bizonyoshoz vezet?

Vannak-e elérhető vágyaink? Van-e valami bizonyosság a halálon kívül ezen a földön?

Vagy csak falak, ajtók és ablakok vannak, melyeket a szabadság illúziójáért építünk; azért az illúzióért, amely nélkül börtön és sötétség venne körül bennünket?

S az a fekete asszony, aki talán eljön, vajon benne megtalálja-e a megnyugvást?

Ülni és várni. Ez az egyetlen lehetőség, hogy az értelem felérjen a találkozás öröméhez.

De meddig tart a várakozás? Egy délután? S ha ez az egyetlen délután eltart harminc évig? Megéri az az egyetlen pillanat? S még akkor se lehet tudni előre, betelje- sedik-e az, amit vártunk. Mert elég egy ügyetlen mozdulat, egy másként mondott szó, s szem rebbenése, s minden szertefoszlik a pillanat töredéke alatt, s többé nem lehet újra kezdeni, mert elszalasztottuk azt az egyetlen lehetőséget, amely alkalmas lett volna arra, hogy célba érjünk. Csak a tárgyak valósága egyértelmű; az ember valósága minden percben változik, s nekünk minden percért keményen meg kell dolgoznunk.

Itt van valahol mindennek a lényege és értelme; megérteni, hogy a cselekvés pillanatában mit tegyünk, és hogyan.

Ivott egy kortyot a pohárból; a sör szétfolyt a nyelve alatt és ahogy közeledett a nyelőcsőhöz, egyre keserűbbé vált.

Ez is olyan egyszerű, gondolta, megvan az oka és magyarázata. Elég egy kevés anatómiai alapismeret hozzá: a keserű ízekre érzékeny ízlelőgombák a nyelv hátsó felén helyezkednek el... Ennyi az egész. Középiskolás tananyag. S így bomlik fel az egész ember rostokra, nedvekre, szövetekre... Ha a gondolkodást kizárjuk, az anatómia az élőlények ismérveit jelenti általában. S olyan kevés eltérés mutatkozik az ember és az állat testének felépítésében, hogy arra nem érdemes szót vesztegetni. Csupán az arányok különbözőek. A lényeg mindig ugyanaz. Nedvek, rostok, szövetek...