Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - (t): Konkrét költészet
lázadó, és ez a tény rokonunkká teszi. Tagadja ezt a világot és felépít helyette egy másikat magának. Mi is trzt akarjuk magunknak. Individualista világ Füst Milán világa, de szabad világ; minden rettenete, sötétsége, gyűlölete és hősiessége — gátlástalan. Szabad és lázadó, s mert lázadó, találkozik a közösség életével és indulataiban akaratával is.“ Radnóti állításaival egyet érthetünk, Füst Milán valóban konstruktív lázadó volt, igazolja ezt különösen Advent című, finom ötvösmunkaként ható kisregénye, a modern magyar szépprózának ez a remeke, és mondanivalója valóban kifejezte a közösség akaratát, de abban a pályája kezdetén álló fiatal költő lelkes túlzásával tévedett, hogy újabb népszerűségre tett szert és közönségét kezdte megtalálni a fiatal olvasókban. Füst Milán csak igen szűk körtől, formaművészetét, stílusának hallatlan gondosságát élvező írótársai körétől kapott elismerést — a közönség csak a felszabadulás után, az ötvenes években, a Feleségem történetének megjelenése és a Negyedik Henrik király bemutatója után ismerte fel igazi nagyságát. Maga Füst, aki a Magyar Tanácsköztársaság bukása után elvesztette tanári állását és éveken át a Horthy-rendszer üldözöttje volt, ezt a késői elismerést — a Feleségem történetének páratlanul nagy párizsi sikerét — a sok csalódást és méltánytalanságot megélt alkotó keserűségével így nyugtázta: „Mit ér már nekem az elismerés? Hetvenötéves vagyok. Korábban méltóztatott volna jönni... Amíg az anyám élt.“ Ehhez a kifakadásához fűzi Lukácsi András magyarázatként — amit Füst sohasem vetett papírra —, hogy anyja lebecsülte vonzódását a művészetekhez és kezdeti irodalmi sikereit. Praktikusabb kenyérkereső pályát akart a fiának, és amikor ő első verseskönyvének megjelenése után hozzáfutott, hogy diadalát megjelentse, az „anyja meg sem nézte a neki szóló szerelmes dedikálást: «megint irodalom», mondta és a földre dobta az első győzelmi jelentést.“ Aki valamelyest jártas a lélekelemzésben, azt a nehezen megcáfolható következetességet látja Füst további keserű szavaiban, hogy egész további munkásságával anyját akarta meggyőzni, neki kívánt bizonyítani. Neki — az édesanyának és azon túl az elismerést oly későn adó közönségnek is. Es ez a költő és drámaíró tragédiája, aki a sikernek már nem örülhetett tiszta szívvel, mert későn jött, amikor már nem volt lehetősége, hogy a Negyedik Henrik királyhoz és a Catullushoz hasonló színművekkel gazdagítsa az új magyar drámaírást. Am az úttörő vitathatatlanul így is elvégezte küldetését. Versei, szépprózája, de kivált drámái megállták az idő próbáját, ahogy elevenen hatottak a múltba, oly erősen hatnak ma is, és talán csak az érinti az emlékezőt fájdalmasan, hogy hosszú éveken, évtizedeken át írott naplója elveszett a háború folyamán. Ki tudja, ki sejtheti, mennyi gondolati szépséget rejtett a szó mágikus varázslójának naplója, a vallomás kényszerétől ihletett bányászmunka milyen mélységeket ért el, mennyi gyöngyöt, ékkövet hozott volna fel a lélek tárnáiból? Megjelent kötetei, színpadhoz jutott tragédiái talán csak töredékét adják a rejtve maradt, elpusztult nagy kincsnek. Legszemélyesebb élményeimet, találkozásaimat a költővel megírtam a közeljövőben megjelenő Emberközelben című kötetben. Ez a megemlékezés idén márciusban megjelent az Irodalmi Szemlében. Évek óta tudtam, hogy a költő nagybeteg, és arról is tudomásom volt, hogy felépüléséhez orvosai nem fűznek sok reményt, halálának híre mégis váratlanul ért, s oly fájdalmas volt, mintha kedves hozzátartozómat vesztettem volna el vele. Az is volt, hozzám tartozott, az életemhez, legszemélyesebb gondjaimnak és gondolataimnak társa és oszto- zója volt, mint minden alkotó, aki élete példájával, a szavával, írásaival formált, útba igazított. Néhány héttel elhunyta előtt, válaszként vallomásaimra, ezt a levelet kaptam tőle:
