Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Monoszlóy Dezső: Megkésett köszöntő
Monoszlóy Dezső megkésett köszöntő Egyre szaporodnak életemben a nagy halottak, és nincs egyéb, amivel vigasztaljam magam, mint az a mondat, amit — már régen — egyik regényfigurárn szájába adtam: „Csak az életbe lehet belehalni“. így mintha az élet és a halál biológiai közössége és kölcsönössége szavanként is bizonyságot nyerne, és halottaim élete tovább nyújtózna bennem egészen az egyéni tudat határáig. Rövid idő alatt eltemettük Tamási Áront, Kodály Zoltánt, Sinkó Ervint, Berdát, Forbáthot és másokat, és most azt a borítékot szorongatom a kezemben, amit Kassák Klára küldött. A jelentőségét már tudom: Gyászjelentés, a tartalmát részletesen még nem ismerem, de miben is különböznek az ilyen híradások egymástól — éppen olyan sablonosak, mint a rájuk visszhangzó részvétnyilvánítások. És a gyásznak ezek az adminisztratív megnyilvánulásai még azzal a fájdalmas, de egyúttal szinte közömbös rímmel is csendülnek össze: Eltemettük őt is, eppur si muove, mégis mozog a föld. Kassák Lajos gyászjelentése azonban nem ilyen. Amíg a sorokat nézem, úgy ismételgetem magamban, mintha verset olvasnék. KASSÁK LAJOS meghalt. 80 ÉVES KORÁIG HARCOLT AZ IGAZSÁGÉRT, ERKÖLCSI TISZTASÁGÁT, JELLEME HAJLÍTHATATLANSÁGÁT MEGŐRIZVE. KÍSÉRJE VÉGIG MINDANNYIUNK ÉLETÉT ÁTHATÖ, HŰSÉGES TEKINTETE. Amíg olvasom, önkéntelenül is irodalomtörténeti adatok asszociálódnak bennem — és még valami: Bortnyik Sándor planimetrikus síkformákből kombinált Kas- sák-arcképe. A portrét magamban látom, az irodalmi adalékot fel kell lapozni, hogy felfrissítsem: „Kassák művében szinte meghökkentő mértékben két emberre, valami kettős alkotás jeleire bukkanunk. Az első egy józan, erőteljes, realista művész, a másik társadalmi és esztétikai forradalmár. Az első egyénisége mélyén van, a másik a fejében és a céljaiban. Ezt a kettősséget életsorsa magyarázza." A többi megállapítás már az ismert lépések: született itt meg itt, proletárgyerek, lakatosinas, csavargyári munkás. Ezek azok a válaszok, amelyek a „honnan indult“ kérdésére felelnének. Az adatok, bár kétségtelenek, mégsem tudnak meggyőzni, mintha valami nagyon lényeges hiányozna belőlük — az indulás mélyebb és szédítőbb távlata. Az a távlat, amelyet úgy is meg lehetne határozni: onnan indult, ahol a romanticizmus versben, prózában túlélte Appolinaira halálát. Ha valaki elmondhatta magáról az Ady-strófát: „Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek, / Nem vagyok senkinek“ — akkor ő valóban elmondhatta. S Vajdára emlékezve, Ady-utódok között járva, rá még jobban is illik, mint magára az alkotójára. Ekkora magány nem kapaszkodhatott meg kis tájakban és közületekben, ekkora magánnyal csak az egész világban lehetett megfogózkodni. Adynak még elég volt Párizs ellenpontként és viszonylásul, Kassák a Világanyát választotta a magyar avantgard dajkájává. És
