Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Rákos Péter: „Hazánk Európa”

ján külön e célra készült tábla hirdeti, hol találja meg a bejelentés nélkül érkező, de sosem váratlan látogató.

Mi sugárzik így Stószról, mi vonz úgy oda magyarokat és nem-magyarokat Szlovákiából és máshonnan is? Az életre szóló ritka szép gesztus, a személyiség, aki félelem és gáncs nélkül vetette magát bele az utolsó félszázad Európájának szellemi küzdelmeibe, aki fenékig ürítette mindazt a keserűséget, amelyet Közép-Európa oly bőkezűen kínált fiainak, s akinek bölcsessége beérett.

Fábry, a kritikus és publicista, ma éppen azért legismertebb és legtiszteltebb alakja a szlovákiai magyar kultúrának, mert nem helyi érdekű jelenség.

Ifjúságának dokumentumait lapozgatva elálmélkodunk, hány fronton kellett harcolnia a fiatal magyar értelmiséginek, ha ért valamit és komolyan vette a dolgát. Az első világháború után Fábry és vele együtt sok százezernyi magyar új államalakulatba került. Nekibúsulás, dac, tanácstalanság. Nagy értetlenség volna fennakadni azon, hogy az ezeréves ország összeomlását a leghaladóbb, saját nemzetüket a legélesebben bíráló magyarok is meg gyászolták. Az új helyzetnek volt azonban egy eléggé nem hangsúlyozható sajátossága. Az anyaország, amelytől elszakadtak, súlyos és szomorú válságban vergődött, terror dúlta, nyomasztották a múlt bűnei, átkai, életre keltek benne mindazok az anakronizmusok, melyek utóbb a fasizmus kelepcéjébe csalták. A szlovákiai ifjú magyarok legjobbjai úgy érezték, mintha ugyanegy pillanatban veszítették volna el hazájukat és a róla alkotott illúzióikat. Az új ország, melyben kisebbségbe kerültek, a kisebbségi sors minden eltagadhatatlan hátrányával, egyelőre idegen és kifürkészhetetlen volt számukra, de a legsötétebb kétségbeesés sem vitathatta el demokráciájának friss vonzerejét. Fábrynak és a vele egyívásúáknak úgy kellett haladó magyarokká lenniök, hogy nehéz percekben egyikből se engedjenek: se a haladásból, se a magyarságból. Ennek megértése nélkül nem volna teljes, értékű a kézszorítás, melyet a cseh kötet jelképez.

... Ady szelleméből, de talán ezeknek az éveknek talajából és légköréből is született az az eszme, hogy a hang, melyen a csehszlovákiai magyarság megszólalhat s meg kell szólalnia, az emberiesség hangja, a vox humana. A kisebbség felfedezte helyzetében az energiának, az önnevelésnek, a felvirágzásnak addig nem sejtett forrását: hogy hídul szolgálhat új hazája és nemzete között, hogy nagyvonalúság, látókör, internacionális fogékonyság tekintetében még valami többletre is szert tehet, llyesvalamit mondott egy nyilatkozatában Karéi Čapek is. Fábryval és Fábry körül, bár korántsem tökéletes világnézeti egységben, olyan emberek fejlődtek fel, akiknek ez lett a hitvallásuk. Szalatnai Rezső munkálkodása a kölcsönös megismerés és közeledés érdekében, Győry Dezső víziója az újarcú magyarokról ugyanennek a gondolatnak megannyi jelentkezési módja. A „periféria“ magyarjai megtalálták küldetésüket: nagyzás nélkül egy új, korszerű, haladó magyarság zászlóvivőinek érezhették magukat. Vállalták a kockázatot, hogy a határon innen nem értik meg, a határon túl pedig Beneš bérenceinek kiáltják ki őket. „Olyan nemzedék voltunk, amely az iskolában mást tanult, mint amit a szüleitől hallott, sőt, amit az iskolán kívül a saját tanárai is suttogtak neki. Két türelmetlen, vak és vad nacionalizmus malomköve közé szorultunk. Tiszták voltunk, igaz szóra vágytunk, úgy éreztük, szétlapít, megaláz, elemészt e kétfelöl szorító hazugság"

— írja egy visszaemlékezésében Dobossy Láw.ló, a kor egyik szerepjátszó tanúja.

... amikor tornyosulni kezdtek a fasizmus fekete felhői, Fábry rátalált a leginkább neki rendelt, hozzá illő harcra: a fasizmusban testet öltött az embertelenség, társadalmi igazságtalanság, nacionalizmus, mindaz, ami veszélyeztette az emberiség üdvét, a humanista ideáljait. Az antifasizmus lett — mint egy önvallomásában ő maga megfogalmazta — életének „műfaja". Fáradhatatlan volt, de semmivel sem egyhangúbb, mint a veszély, amely sorompóba szólította. Az antifasiszta egységfront keletkezése szárnyakat adott politikai publicisztikájának, s a harc hevében talán fegyvertársainak sem volt idejük észrevenni, hogy Fábry élete legnagyobb áldozatát hozta meg, amikor — irodalomnak, filozófiának eljegyzetten — vállalta a pillanat diktálta változékony feladatokat.

Az itteni magyarság ékességét, az antifasizmus, a vox humana bajnokát, a „civakodás fölött" bölcsen bár, de vérző szívvel megálló művelt európait akartuk bemutatni a cseh olvasónak. Születésnapi reflexió orvén is ezek kívánkoztak toliunkra.