Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Krammer Jenő: Fábry Zoltán és a német irodalom
Krammer Jenő Pábry oltán és a német irodalom Jogosan vizsgálható ez a kapcsolat, mert elég egy pillantást vetnünk Fábry Zoltán könyveinek névmutatójába, hogy elcsodálkozzunk a német irodalmi vonatkozások rendkívüli gazdagságán. Félévszázados írói munkásságán megszakítatlan fonálként vonul végig az az éber figyelem, amellyel a német irodalom alakulását szemmeltartotta. De nemcsak a kortársi irodalmat, sokszor merít a német irodalom múltjából is, valahányszor valamilyen jelenséget, állásfoglalást, nézetet alkalmas argumentumként vonultathat fel saját véleményének manifesztálására. Kézenfekvő feladatnak tűnik tehát, hogy Fábry Zoltán 70. születésnapján, amikor ünnepi hangulatban áttekintjük egész életművét éS írói munkásságát, megvizsgáljuk azt a kérdést is, milyen szerepet játszott abban a német irodalomnak ilyen széleskörű — horizontális és vertikális — szemmeltartása. Számunkra, akik Fábry Zoltánnal együtt indultunk, az első világháború utáni német irodalom útkeresése, s különösen az expresz- szionizmus akkor őszinte, mély emberi forrongása az, ami Fábryval kapcsolatban elhatároló erejűnek tűnik, s az említett vizsgálódásnak is oda kellene visszanyúlnia, mert nem vitás, hogy Fábry Zoltán életútjának kialakulására azok az évek és azok az irodalmi hatások döntő fontosságúak voltak. Évek óta foglalkozom a gondolattal, hogy ennek a roppant izgalmas, de tagadhatatlanul nem kevésbé bonyolult kérdéskomplexumnak filológiai elmélyedéssel utána járjak, s erről a szándékomról évekkel ezelőtt Fábry Zoltánt is tájékoztattam. Nagy örömmel üdvözölte elhatározásomat. „En egy életen át erre készülődtem. Ugyanazt és ugyanúgy megírni, ahogy Te akarod. Az indító ázándék és az objektív történeti ok, a szubjektív muszáj és a szinte már kegyeletes attitűd ugyanúgy halmozódott fel bennem, mint Nálad", írja 1962. november 12-én kelt levelében és lelkesen bíztat, hogy kezdjek azonnal munkához. Tudni kell, hogy számunkra — az első világháborúban férfivá érett nemzedék számára —, a háború utolsó éveinek és a háború utáni nagy emberi válság időszakának irodalmi forrongása — elsősorban a német expresszionizmus — benső, komoly személyes útkeresést jelentett, tehát semmiképpen sem pusztán irodalmi élményt. Az első világháború alapjaiban ingatta meg hitünket az emberben, az addig szentnek és öröknek hitt emberi értékekben, úgy éreztük, hogy nagy ámításnak, félrevezetésnek, becsapásnak estünk áldozatul, s most lázas kereséssel kell megtalálnunk az emberebb embert, az igazabb igazságot, az élet valódi erkölcsi értelmét. Nem véletlen, hogy nemzedékünk számára a Halottak élén Adyja vált alapvető élménnyé, mégpedig — Fábrynál kimutathatóan — három költeményével: Emlékezés egy nyár-éjszakára, Ember az embertelenségben és Őrzők, vigyázzatok a strázsán. Könnyű lenne utánaszámolni, hányszor hivatkozik Fábry Zoltán műveiben, cikkeiben (s nemcsak ő, hanem nemzedék-
