Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Dobossy László: Az előszók vallomása

vákiában, immár három virágzás során kibontakozott magyar irodalomnak is — Fábry szerint — az ad rangot és hitelt, hogy „a vox humanában testesült meg, és így vált élő és éltető folyamatossággá: a szocialista humanizmus elkötelezettjévé“. (Kúria, kvaterka, kultúra, 14. old.) Látható hát, hogy mint minden vérbeli pamfletista Fábry is kegyesen túloz: a saját szerepét, a saját tapasztalatát és a saját irodalmát azonosítja népe — a szlovákiai magyarság — szerepével, tapasztalatával és irodalmával. „A szlovákiai magyar író a semmiből indult. Nem volt hagyománya, mintája, gyakorlata. A világháborúból jött: ez, ennyi volt a mestersége, ifjúsága, tapasztalata és mértéke. A világháborúból jött: sebzetten, megundorodva, elárvult magyarként, elárult emberként. Nem volt semmije, csak gyilkos élménye, csak a világháborús embertelenség lidércnyomása. Nem volt senkije, semmije, csak egy könyve: »A halottak élén«. Ez volt a kezdet, ez volt az indulás, a felrázó, lökő indítás. Ady volt legnagyobb ember- élménye, és így az »ember az embertelenségben« lett szinte egyetlen törvénytáblája. Es ez sok volt, ez minden lehetett. Ady nyoma, indító szerepe, folyamatossága és jelenvalósága kimutatható minden szlovákiai magyar szellemi megnyilatkozásban végig, máig. Lényegjegyünk: a szocialista vox humana, itt és így született meg. Ha van irodalom, mely a humánumban fogant és a humánumért fakadt, akkor mi vagyunk az egyértelmű példa.“ (Palackposta, 25. old.)

Fábrynak e szüntelenül újrakezdődő harca a humánum védelmében ma időszerűbb, mint valaha. Hiszen egyes nyugati irodalmakban (például a franciáknál) különféle strukturalista és neoegzisztencialista irányzatok hatására divatos lett fitymálni, nyűgös hagyatékként szellemi lomtárba vetni a humanizmust. Fábry azonban nem alkuszik. Kérlelhetetlen logikával von egyenlőségi jelet a cselekvő humanizmus és a ma is kötelező antifasizmus közé. Előszavainak ismétlődő tétele szerint aki vállalta a vox humana hirdetését, annak vállalnia kell az antifasizmus képviseletét is (és fordítva), mert ez „az igazság emberileg járható útja: igazság-kísérlet, igazságkeresés“ (Európa elrablása, 7. old.) s mert „az antifasizmus potenciáját és hitelét humánum-tartalma határozza meg“. (Palackposta, 18. old.) Fábry Zoltán tehát, aki már helyzeténél fogva is — miként a Hidak és árkok „utőjegyzetében“ szépen meghatározta — „népek, kultúrák közlekedési útját" egyengeti (359. old.), szlovákiai magyar íróból egyre inkább a harcos humanizmus európai távlatú publicistája lett; még irodalmi kritikáinak gyűjteményét is azzal a vallomással bocsátja útra, hogy „itt is azt kapja az olvasó, amit minden könyvemből kihámozhat, kiolvashat: a vox humanát mint szocialista humanizmust, és az antifasizmust mint műfajt". (Harmadvirágzás, 8. old.)

„Az antifasizmus mint műfaj“?! Méltán meghökkentő önjellemzés. Fábry azonban már az e sorok írójáhpz (1956. április 19-én) írt magánlevelében is kifejtette, hogy igazában nem érzi magát sem kritikusnak, sem esszéistának, sem közírónak. Mi hát a műfaja? Erre felel a fönti vallomás, amelyet különféle változatokban másutt is indokol. „írhattam akármit és akárkiről: írók, költők, tudósok, filmek, képek, még ha időben messze is estek egymástól: hidakká váltak, embertelenség árkait átívelő, árkokat hatálytalanító, háborús buktatókat elkerülő találkozásokká. A gondolat igaza e példákon a béke igazává lényegült: »az emberhez méltó gonddátt. Es e gond, e törekvés neve és neme kimondva és kimondatlanul az antifasizmus volt. Változatlanul és permanensen: idült antifasizmus." (Emberek az embertelenségben, 13—14. old.) Az így műfajjá vagyis írói magatartás meghatározójává és kifejezőjévé tett antifasizmus elsősorban riasztásra, figyelmeztetésre, tudatosításra, főként pedig ellenállásra készteti vállalóját. Fábry a megcsúfolt és megalázott emberség nevében emeli föl a lelkiismeret szavát. „Ma is ugyanazok nyomják kezembe a tollat, akik húsz év előtt kényszerítettek írásra: ellenállásra! Akiknek az ujjai ma az atombombák milliós halált kiváltó fogantyúin babrálnak, azok tegnap a gázhullák kemencéi alá gyújtották a tüzet. A különbség mindössze annyi, hogy az embertelenség rohamcsapatai szerteszóródtak, lelkiségük világgá fertőződött, és ez a kórság időzíti katasztrófává az atombombát.“ (Palackposta, 81. old.)

Nem hiszem, hogy volna ma magyar író, aki olyan intenzíven élné át korunkat s olyan élesen látná és láttatná az emberiségre meg az emberségre acsarkodó veszélyt, mint Fábry, aki pedig már évtizedek óta nem lépte át szűkebb pátriája határát. Stószi magányában a világjáróknál ezerte érzékenyebben, csak az elhivatott költőkben feszülő ■belső fogékonysággal éli át és fejezi ki világunkat, szorongásainkkal együtt. „Az üzenet társat keres, az üzenet szerepe egyértelmű: add tovább! Az atomgyilkosság állapotában