Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Dobossy László: Az előszók vallomása
Dobossy László az előszók vallomása Aki arra vállalkozik, hogy régi vagy új cikkeit, tanulmányait kötetbe gyűjtse, utólagosan hatályosító előszóval ad egységes értelmet könyvének; így akarja művé avatni azt, ami eredetileg forgács-halmaz volt a szellem műhelyében. Fábry elöljárőbeszédei azért többek izgalmas olvasmánynál, mert a rendszerező szándékon túl ezekben {főleg a Palackposta bevezetőjében) kapott legpontosabb, már-már végleges megfogalmazást egész emberi és írói magatartása, kritikai módszere, irodalmi ízlése, stíluseszménye, sőt gondolkodói érdeklődésié is. Az alábbi — alkalmi — vázlatom nem az időrendiség sorrendjében, hanem a témák összefüggési láncolatát követve kísérli meg emlékezetbe idézni a Fábry-előszók főbb tanulságait. „Az író a kor lelkiismerete“ — olvashatjuk ismételten Fábry figyelmeztetését. Ez az abszolutizált tétel azonban főként sajátmagára érvényes: ő az az író, aki nem akar és nem is tud lenni csak-kritikus vagy csak-esztéta vagy csak-irodalomtörténész; becsvágya több is meg kevesebb is ennél: az író, akinek rangjára pályázik, a kor lelkiismeretét hirdeti, „időmeghatározó, idöteljesítő, időképviselő". (Palackposta, 90. old.) Ezért van, hogy Fábry bármiről írhat: könyvről, történelmi eseményről, helyi érdekű viszályról vagy egy kortárs szellemi arcvonásairól — mindig egyetemes távlatokban és erkölcsi összefüggésekben mozog a gondolata, s őmaga is mindig jelen van abban, amiről vall. A jelenből indul ki s az időtlenbe érkezik, miként a helyit is mindig összekapcsolja az egyetemessel. Műve így válik esztétikai értelemben teljes értékű alkotássá, etikai értelemben pedig igaz felelősségű emberi tetté. „Korfordulókon a magatartás tudatos emberséget követel“ (Emberek az embertelenségben, 9. old.), s ez a tudatosan vállalt emberség egységesíti a Fábry-életművet. Sokan és sokféleképp elmondták már, hogy Fábry Zoltán a vox humana leghivatot- labb magyar hirdetője; ez a szerep fonódott leginkább össze nevével és működésével- Mégis, mindenkinél százszor pontosabban sajátmaga határozta meg — szinte valameny- nyi előszavának visszatérő motívumaként — az emberi hang tolmácsolásának korpa- rancs-szerű szükségét. Igaz íróként úgy érzi, hogy népe, a szlovákiai magyarság is hordozójává lett a vox humana közép-európai küldetésének. „Némák voltunk, és embertelen hang nem hagyta el szánkat. Némák voltunk, de dac és harag nem gyülemlett fel bennünk. A sértődöttség, bosszú és türelmetlenség elvadító szenvedélyét mi elemébztettük magunkban." innyi az előnyünk, és ezt meg kell tartanunk, ez kincsünk, zálogunk és menlevelünkr mi voltunk és vagyunk a vox humana népe." (A gondolat igaza, 7. oldal) S a Csehszlo
