Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Rácz Olivér: „Az életet mindig szeretni kell”

amelyeket a férfi dedikált az asszony családjának élete különböző korszakaiban. Abban a korszakban is, amelyben cikket küldött a Korunk 1939. évi szeptemberi számába. De mire a cikk könyvalakban is megjelent, a férfi már más dedikációt Irt alája, szűk szavúan és emlékeztetően. Így: „A »Korunk«-ban, más címmel, három, fejezet jelent meg. A szeptemberi Szám volt az utolsó, mely engem még elért. 1939. szeptember 1én adtam postára a két utolsó fejezetet, és csak 18 év múlva tudtam meg, hogy azok sose érkeztek oda és sose jelentek meg.“ j

18 esztendő alatt sok minden történhet, és sok minden történt. Még akkor is, ha az ember csak óvatos kegyelettel gondol utána, mi rejlik az ilyen tömörre ötvözött mondatok mögött: „A szeptemberi szám volt az utolsó, mely engem még elért".

A 18 esztendő első harmadában kötetnyire szaporodott az elkobzott vagy elsikkasztott, meg nem jelent cikkek, írások száma, s ezzel egyidejűleg a férfi ellen gyűjtött vádiratok kötege is. A második „harmadban“ kinyírt sorok elárvult Írója lett a férfi, de akkor is harcolt és toborzott: régi sarlósokat támasztott fel és állított csatasorba az új sarlóforgató nemzedék életéért. Megszólalt és életjelt adott: az őr számadó és számonkérő életjelét.

A harmadik harmadban felpattantak a rügyek a stószi völgy ölén, gazdag áradással sokasodtak a kötetek, de a fenyvesek alatt még mindig burkolt támadások, korlátolt kicsinyeskedések okozta keserűség fékezi az alkotás felszabadult, erőteljes hitét es hevét — ezekből az évekből őrzök könyvespolcom dedikált, féltett kötetei között egy kusza sorokkal rótt, kitépett papírlapot: „Két hete fekszem, ezért a késés. A kézirat egy hetedét tudtom és beleegyezésem nélkül kivágták.“ — és ezekből az évekből őrzöm azt a tragikus, kétségbeesett jajkiáltást is, amely a váratlan, 1956-os magyar tragédia idején fakadt, és amely később fájdalmas halkká fegyelmezetten írásban Is megjelent. De akkor még ziháló, rekedt kiáltás volt, önmarcangoló, tehetetlen: „Miért én? Miért mindig én? Miért tőlem várják, hogy szóljak? Hogyan segítsek? Mit tehetek én? Mi vagyok én, isten?“ (Tudott segíteni. Ö volt az, aki mindig tudott sjegíteni. A férfi, aki bátor, aki vállal és segít.)

Azóta újabb tíz esztendő telt el, jubileumokkal, megbecsüléssel, ünneplésekkel szegélyezett tíz év. Két ország és két kultúra ünnepli, de ma már Európa írója lett. Több, mint író: műfaj. És több, mint műfaj: ötvözött igazság. Pontosan Ismerem az életrajzi adatait, de ha olykor mégis belelapozok a lexikonba, hitetlenül csóválom a fejem: nem histeem a korát. Annyira hozzátartozik az életünkhöz, a megvívott és még megvívandó harcainkhoz, amelyeknek immár egy fél évszázada címerpajzsa, hogy nem tudom elhinni: nem egykorú velem és nem egykorú azokkal, akik utánam kezdték az életet. A szellemnek nincs kora, a szellem örök.

(A cicánál végképp megbuktam: sóvár, türelmetlen nyújtózkodással iparkodik vissza a férfi ölébe, apró, rózsaszín talpai izgatott táncot járnak a levegőben. Valóban irodalmi cica, a neve is az: a férfi, némi csipkelődő kajánsággal E. T. A. Hoffmann tragikus hősének, a harcos álomvilág Kreislerének a pózát mímelve Kater Murrnak nevezi. Kater Murr befészkeli magát a férfi ölébe és megelégedetten nyávog. Cicahang. „Most tanul nyávogni“ mondja a férfi, aki az emberi hang erejéből alkotott műfajt, és a szemében gyermeki csodálkozás ragyog.)

Mindent meg tud csodálni. Virágot, állatot, életet, gépeket. Talán az írógépét csodálja a legjobban. Boszorkányos dolognak tartja, hogy a gép billentyűi ellesik és papírra vetik a gondolatait. Ha szalagot kell cserélnie a gépben, vagy a dolgok örök ma- kacskodááa folytán elakadnak a billentyűk, műszerészt hivat. Tiszteli a gépet; nem mer beleavatatlankodni bűvös rejtelmeibe. Mindent meg tud csodálni, tágranyílt, tiszta, gyermeki pillantással. Még sohasem láttam a szemében haragot, sötét indulatokat, nemtelen emberi lobbanásokat. Ha kérlelhetetlen erejű, megdönthetetlen érvényű igazságait olvasom — a legszívesebben kézírással ír, kisáé meghajszolt, kissé ingerült, de mindig a tudatba vésődő, az erkölcsbe rótt pontosságú betűkkel — olykor úgy érzem, hallom a leírt szavakat, s valahogy úgy képzelem, mintha a stószi völgy bűvös körének visszhangja szólna, mintha az hozná-vinné a szót, amely ott hangzott el először, élőn, erősen és félelmetes tisztasággal. Valahogy így:

„Fák, testvéreim, figyeljetek! A világnak, az életnek újra értelmet kell adni §s kapni. A béke a tét, az élet a bér. Nincs ma más igazság: ne engedjük elévülni. Barátaim, kövek, hallgassatok rám! A kultúra az örök számonkérő szellememberség, és a dolgo-