Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Szabó Béla: A legszerényebb ember

rintem összegezése eddigi mondanivalójának — német, angol és francia nyelvre lefordítsák. Csakis úgy tudjuk őt méltóképp ünnepelni, ha vox humanájának az egész világon visszhangja támad.

Befejezésül hadd mondjam el egyik Fábryval kapcsolatos szép élményemet. Azzal kezdem, hogy Fábry engem bírálataiban nemcsak elmarasztalt, hanem sokszor dicsért és magasztalt is. Mint minden ember, én is inkább a kritikáira, mint dicséreteire emlékeztem, ezért minden nagyrabecsülésem és tiszteletem mellett, nem tagadom, haragudtam is rá.

Történt pedig 1954-ben, hogy egyik bírálatában a Mint szemünk fényét című regényemet joggal úgy levágta, hogy csak úgy porzott. Én tehetetlenségemben adtam a sértődöttet. Ekkor a véletlen összehozott bennünket egy antikváriumban. Én hűvösen és sértődötten bólintottam feléje és nagy zavaromban sürgősen keresgélni kezdtem az ócska könyvek között, ő meg csendesen egy másik polcon kutatott. Közben folyton arra gondoltam, hogy nem szólok hozzá... Dehogyis, minek tenném, nincs értelme, így múlt el kínos tépelődésben vagy egy negyedóra, aztán ő fordult hozzám a következő szavakkal:

— Béla, segíthetne nekem ezeket a könyveket innen eltávolítani. (Akkor még ma- gázódtunk. Megjegyzem, mindegy, akár tegezi akár magázza az ember, tisztelni kell őt.)

Én sízó nélkül a jelzett alsó polc felé nyúltam, hogy a könyveket az asztalra rakjam. Ám, amikor lehajoltam, Fábry csendesen, de határozottan ezeket mondta nekem:

— Csak azért kértem erre a szívességre, hogy tanuljon meghajolni.

Én akkor boldogságomban a cipőjét is kipucoltam volna. Mester volt e területen is. A fasizmust a világ legszerényebb embereként úgy élte át, mint fűszál él meg a sziklás, kopár hegyen. Megbirkózott viharral és vérözönnel, csak azért, hogy szíve egész gazdagságával vallhasson, és megmondhassa az emberiségnek, hogy szereti.

■ Sok évtized, harca, tanulsága, tapasztalata, programszerűen gyűjtött adatanyaga kell az ilyen műhöz; Fábrynak az Európa elrablása nemcsak főműve, de mintha egész eddigi munkásságának foglalata, koronája volna. Műfaja: esszé és publicisztika. Fábry ugyan a maga írásainak műfaját antifasizmusnak nevezi, és ezzel nemcsak eredeti műfaji meghatározást ad, de az antifasizmusnak az értelmezését is gazdagítja. Az antifasizmus a mi korunk humanizmusa, nem azonos a szocializmussal, de nem is válhatik külön tőle, általánosabb kategória. Mostanában az antifasizmus különlegesen a nihilizmus elleni harc magatartása, mind a filozófiában, mind a politikában, mind a morálban. A filozófiában Nietzsché- nek és a nietzschei ihletettségű egzisztencializmusnak ellenlábasa. A politikában minden olyan programnak és tevékenységnek, amely szűk osztályérdekek ái- gyakorlatiasságában fogant, amely mögül hiányzik az általánosabb érvényű igazságba vetett hit. A morálban pedig a közönyt, különösképp: a félelem szülte közönyt látja a maga főellenségének. Azt az öngyilkos közönyt, amelyről Robert Jungk az amerikai társadalom vizsgálata során így beszél: „Ha egy város polgárai egy előadáson az atomfizikus szájából azt hallják, hogy az új bomba ellen tulajdonképpen nincs semmi védelem, akkor tipikus módon így reagálnak: ... én csak egy ember vagyok ama sokak közül, akik a körülményeket úgy fogadják el, ahogy vannak. Ha olyan országban kellene laknom, ahol földrengések vannak, akkor szintén nem lenne értelme, hogy minden este a földrengéstől rettegve feküdjem ágyba.“ Megvan ez a közöny, sajnos fés nemcsak Amerikában!, amely a ma már kivédhető társadalmi katasztrófákat a ma még kivédhetetlen természeti katasztrófákkal hozza egy szintre, pusztán kényelemből. „Az atombomba a nihilizmus totalitása", hirdeti Fábry, és könyvével — miként Fučík

— Európa és a világ lelkiismeretére apellál, a tisztességet inti éberségre. Hogy cselekedjünk, amíg lehet, az életünkért. (Mesterházi Lajos: Európa elrablása, Nagyvilág, 1966.)