Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Balogh Edgár: Lelki zarándoklat Stószra

ahol a közösség erkölcséért küzdő, patriarchális Benedek Elek emléke él, s most látogatunk el a kis Mészkőre, melyet „isten országává“ szövetkezetesített egy plebejus világjáró és pap, Balázs Ferenc, ugyancsak Gaál Gábor Korunkjának egykori híve és munkatársa, aki immár a rög alól sikolt a békéért. Vannak tehát az írói lelkiismeretnek, elmélyedésnek, a humánum állandó és egyetemes sugárzásának okos vagy méla kegyhelyei, s hogy ennyi szép tájékozódási pont közt én most Stósz felé fordulok, annak minden más szépségek és épségek teljes elfogadásán túl (mert mennyi más népnek is van ilyen helyi találkozása a végtelennel) az az oka, hogy Fábry Zoltán Csehszlovákiában olyan maradéktalanul Európa-ismerő, s olyan mélybelátóan tükrözi e legértékesebb és legveszedelmesebb történelmi gondolat-telep és eszme-kísérletező lakósáv bensőségét, filozófiai és irodalmi, publicisztikai és művészeti szókimondásait vagy sanda célzásait. Fábry Zoltánt olvasom, s tudom, mi vesz körül, mit szeressek és mitől óvakodjam kívül és belül. És itt egy kissé — nemzedékemmel együtt — Adyt is be kell vallanom, aki Európától szakított el és Európához kötött a maga „Nyugat ellen Nyugatot hozz“ — dialektikájával.

Közel egy éve jegyzetelem az Európa elrablása külön és együtt ható írásait, de még nem tudtam befejezni. Nem is lehet. Olyan ez az olvasmány, mint volt századokon át eleink kezében ama kettős — ó és új — magatartás-modell, a biblia, vagy amilyen lehetett az ellenség kezében az a szörnyű M e i n K a m p f, s ha a hitleri kézikönyv — éppen Fábry Zoltán meglátásában — egy csak-ószövetségi szemlélet átdobása a germán mítoszba, úgy érzem most anti-Mein Kampfnak ezt a Fábry-könyvet. Eltúlozom az összehasonlításokat? Lehet. De mindig is küzdöttem az öntörpítés és elidegenedés ellen, ami felmenti a gyávát, a hitványt minden felelősség alól. A mi Fábrynk nem egyedülálló és nem kizárólagos, de számunkra a magyar szellemi életben ő a fasizmusnak és veszedelmes reprodukcióinak legélesebb eszmei ellenlábasa. A mi nyelvünkön, a mi témaköreinkben Stósz a lángostor, mely katarzisra késztet minden — akár leghalványabb — nacionalista önzéssel, faji elfogultsággal, kalandoremlékkel és katasztrófa-felelőtlenséggel szemben, s ugyanekkor, egyben és elválaszthatatlanul, fel is bátorít a magunk teljes emberségére, amivel be tudunk állni egyenrangúan más népek közé, alkotó együttesben békéért és szocialista humánumért.

Stószon megtört mindig a sznobok és kozmopoliták divathulláma. Nemcsak a fasiszta rémet zavarta elő minden rejtekéből, hanem az ellenállás polgári gyengéit, az egzisztencialista létfélelem és a művészi absztrakt antihumánumát is kikezdi, eléggé világos példákkal illusztrálván minden elidegenedés és nihilizmus szükségszerű irányulását a fasizmus katasztrófa-kalandjai és ezek passzív elfogadása felé. Időnként ez konzervativizmusnak tűnik, pedig semmi más, mint Fábry Zoltán töretlen ifjúsága: az a kommunista hit, hogy „embertelenítő veszély idején az embert kell vállalni, láthatóvá, érzékelhetővé tenni, és így tudatosítani, mozgósítani — társadalmi és imperialista embertelenségek ellen“. Szembe is állítja Heideggerrel Sartre-t, s nem téveszti össze Kafka emberigénylő szorongását vagy Picasso Guernica-realizmusát sem a nihildivattal. Ez a humanista aktivizmus, a valóságból kiinduló és a valóságra egészségesen visszaható hőseitiberség az, ami Fábry Zoltán tanulságos maradandósága, a hetvenen innen és túl is mindörökké, míg az emberért, az emberi otthon boldogságáért, a békéért, népek igazi testvériségéért, a tudás hatalmáért küzdeni kell.