Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Forbáth Imre: Fábry Zoltán (vers)
Fábry Zoltán Mint a pák kerek kenyereit, dagasztani, formálni úgy akarta ő az embert jósága fehér lisztjéből, eszmék élesztőivel, s melegíteni szíve kemencéjében; szerette a kristályos csöndet, az illatos-édes jázminbokrokat, harmatos fenyők árnyékát, szemlélni halványkék tájakat s a művészet hűs gyöngyeit — az ember kezében, melyről lehullott már a bilincs; nézzétek, milyen kemények lettek az ő szemei és karcolók, mint összetört üveg, s a lágy művészkezek ököllé görcsösödtek, a hangja rekedt s félelmes, mint beteg farkasé, az élet bora keserű lett az ínyén, hogy már-már utálkozva kiköpi, magányossága barlangjában fázékonyan gubbasztva várja a melegítő napot, mert még sötéten bűzlik vén Európa fölött a barbárság vadállatszaga, halálsikalyok fortéimét hurcolja a szél s könyvmáglyák füstje gomolyog, rohanó vizeken véres tajték táncol — s ki úgy szerette a magyar tájakat, sarkantyúpengetve hetyke leventék dáridóznak ott, míg Dózsa népe nyögve robotol virrasztani hát ezért kell neki az eszmék őrhelyén, tágranyílt gyulladt szemekkel öklöt feszítve, éberen és lankadatlanul formálni lánghan-harcban a történelem tűzhelyén az embert, hogy legyen: jó, ízletes, kerek, szagos — mint a frissen sütött kenyér! Forbáth Imre
