Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Dobos László: Köszöntő

„O s z 1 o p i a r t ó k voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sohasem vállalt minket. Légüres térbe kerül­ve, kariatidákká merevedtünk. Mostoha sors ez mindenkép­pen. Mostoha gyerekek voltunk és maradtunk — határon innen és határon túl egyformán — mo stohagyerekek, kik sose éreztek elismerést, nyugtát, igazolást, melege t.“ „Ideje már bizón y“. Ez volt az írás címe. Megjelenése után mint a lap szerkesztőjét magasszintű ideológiai fórum elé idéztek. Fábryt öregségével, elzár- kózottságával, az új valóság nem értésével, engem felelőtlenséggel vádoltak. Hajszálon múlott, hogy az indulásból nem lett ismét megrekedtség, becsapottság és közöny. Tíz esztendeje dolgozik együtt a szerkesztőségünkkel. Szinte hetenként fordul a posta. Fábry levelei intenek, segítenek, figyelmeztetnek, olykor panaszkodnak. Alig van számunk, hogy ne jelenne meg benne írása. Tíz éve havonként bizonyítja és iga­zolja azt, amit útrabocsájtójában mondott. Személyesen járunk hozzá, halkszavú mondataira szükség van, szükség van közelségének tudatára. Jó érezni figyelő tekin­tetét, jó tudni, hogy van egy nagy, okos öregünk. A folyóirat e számát neki szenteltük. Ünnepelni kívánjuk őt, tisztelni. Lehet, hogy ismét akadnak vádlók, akik Fábry-kultusszal és egy szükségtelen messianizmus vádjával illetnek majd bennünket. A nagy dolgok hirdetéséhez és valósításához meg­szállottság is kell. Az emberi, a nemzeti méltóság, az emberiesség, a humanizmus igazáért érdemes vállalni bármiféle vádat. Egy drámai és küzdelmes életmű igazolja ezt, mert csak többek lehetünk, de kevesebbek nem, mint a gondolat igaza, a humaniz­mus igaza, Fábry igaza.

Next

/
Thumbnails
Contents