Irodalmi Szemle, 1967
1967/7
Prerau Margit kedveske Kiemelkedve a magányosságból, mely élete, lépésről-lépésre, megyünk a hegyre, fiatal akácerdőbe. lóillatú a levegő s fénylők a fák levelei, mintha megmosakodtak volna májusi esőbe, tavaszi napba. Fecskék repkednek az Ember feje körül mosolyára csivogással felelgetve, övé a madarak szeretete. , ». ; - ^ > S a virágoké, melynek életére óvón vigyáz: ... „ne tépdesd, hol tömegben virulnak“. Az emberre hogyan vigyázhat! Pillangót néz, harmatcseppeket figyel tiszta pillantású szürkéskék szemével. — Aranycsepp — mondja a füvön rezgő csillogásra. Elnyűtt kisparaszttal testvérként beszél, ki a hegyoldalon más földjét kapálva görnyed a krumplivirág bokrába. Távol kéklenek a Sátoroshegyek, ö messzebb vágyik: Északra ... Én Keletre, ezért olajfának nevezett. Hóvirágnak érzem Öt. — Juj! — nevet felvidulva —, csak költőkkel ne álljon az ember szóba. Lénye: fehéren izzó tűz. Társtalan ebben az elsötétült világban. Beszédes, szelíd keze a változtatásért szorul ökölbe. Elgondolkozva nézem ezt a harcos embert, kinek szavai, akár az élesre csiszolt pengék. Tiszták és acélosak. És gesztenyebarna haján olyan puha fény csillámlik, ami nem a benne dohogó töretlen akaratot sugározza, de az érző embert: FÁBRY ZOLTÁNT, amilyennek senki sem látta. 1936. május 27. Rozmeň L. jelvétele
