Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Leopold Lahola: A világ négy sarka

nincs biztosítva a joga, hogy természetes halállal haljon meg. írjon meg mindent, semmit se hagyjon ki. Es ne csak egyszer. Elfelejtenék. A haláláig erről írjon és tanítsa meg rá a gyerekeit is, azok meg a saját gyermekeiket." És ezt ugyanaz a Yorika mondja, aki végig megőrzi semlegességét, s a felkelők fehér pátoszú mondatára — „Én szívesen vagyok a világon, de szabad emberként"

— így válaszol: „Ez, tetszik tudni, frázis. Közönséges frázis. Önök épp úgy hangoztatják, mint azok, akik önökre törnek. Miért higgyek éppen, hogy is mondjam csak, egy olyan szabású egyenruhának, amit ön visel?" És nem is az lep meg, hogy Yorika végül is a végig udvariasnak tartott megszállók fekete pátosza ellen fordul, sőt inkább csodálni lehet a türelmét, amiért nem háborodik fel már sokkal előbb, hanem az az egyáltalán meg nem alapozott belső pálfordulás hökkent meg, amely- lyel a halálba indul: „A mieink erre mentek!“ Hol válnak egyszeriben a gyűlölt lövöldözőkből, a kedves híd fel- robbantóiból testvérek és követendő társak? Melyik az a fehér szólam, amely Yorikát meggyőzte? Hiába figyel a néző, a darab erre a kérdésre nem ad választ. A fehérek és a feketék a darab elejétől fogva egyszínűek, Yorika is tartja a maga semleges színét, s ha megharagudott a feketékre (ami igen érthető), mivel békítették ki a fehérek? Hiszen nem tudott meg róluk semmi újat.

Természetesen Ferlinghetti kiemelt mottója: — „Csalt a holtak nem foglalnak állást" — igaz. Csakhogy Yorika már állást foglalt, amikor a semlegességet választotta, s ezért a hitvallásáért is meghalhatott volna. Az „A mieink erre mentek“ már újabb választás, amelyhez hiányoznak a lélektani fejlődés további lépcsői.

Mindez így együtt igen szigorúan hangzik; Leopold Lahola jelentős színpadi szerző, a szerkesztés, a dramaturgia kiváló ismerője. Kitérhettem volna a darab számos ügyes részletére, követ- keztes humanizmusára, de ez Csak minősíthetné, s nem változtatná meg a darab fekete-fehér, ördög-angyal filozófiáját. Őszintén remélem azonban, hogy további műveinek magyar bemutatásán keresztül megcsillanhatnak majd azok az értékek is, amelyek most rejtve maradtak, s amelyekkel ez a jelentős kortárs szlovák szerző kétségtelenül rendelkezik. Addig viszont be kell érnünk a színpadon látottak elemzésével.

Szerencsére maga az előadás (kiemelve az előbbi fenntartások hátteréből) igen jónak mondható. Azt is állíthatnánk, hogy az előbbi megjegyzések az olvasott drámára vonatkoztak, az előadás paradox módon, már a szerzőt is dicséri, és dicséri nem utolsósorban a rendezőt, Viktor Lukáčot — és a lelkes szereplő gárdát. Leszámítva a kissé vontatott első felvonást, az előadás végig jó ütemű, légköre mértéktartó, a figurák plasztikussága a darab adta lehetőségekhez igazodó volt. A hangfüggöny is pontosan illeszkedett a cselekménybonyolításhoz.

A szereplők közül ezúttal csak a svájci újságírót alakító Boráros Imre és Cach szakaszvezető (Ropog József) alakítását éreztük átlagon alulinak. Mindkettőnek főleg a hanghordozás okozott nehézséget, egyik is, másik is hamis pátoszba esett. Kiemelkedőt nyújtott viszont Yorika szerepében Siposs Ernő. Különösen örvendetes, hogy az esetleg félreérthető, s így komédiázásra csábító momentumokkal nem élt vissza, végig megőrizte mértéktartását, s inkább a belső humor eszközeivel igyekezett hatni. Hasonló dicséretet érdemel Csendes László őrnagyalakítása és Váradi Béla Macója, de a többi szereplő teljesítménye is általában szolidnak mondható.

Az ízléses színpadképek Platzner Tibort dicsérik.

Monoszlóy Dezső