Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - DISPUTA - Dobossy László: Az ír király és a walesi bárdok
Legyen e téma a huszita zsoldosok jelenléte a XV. századi Magyarország északi megyéiben, vagyis Szlovákia területén, Utószülött László trónkövetelési törekvéseinek támogatására. Feldolgozta Jósika Miklós Csehek Magyarországon című regényében (1839), Ľudovít Kubány szlovák író Valgatha című regényében (1861) és Alois Jirásek cseh író ťôbb alkalommal is, főként a Bratstvo (Testvériség) című trilógiában (1899—1908); és persze több más kedvelője is az izgalmas történelmi mozzanatoknak, például Mikszáth a Magyarország lovag- víraiban — most azonban, világosabb okfejtés végett, csak az idézett három főtípust nézzük. Adva van tehát egy történelmi téma három eltérő s más-más értelmezést követő szépirodalmi ábrázolása; a három változat kimutathatóan azonos források nyomán készült, ám az írók témafelfogása mégis lényegbe vágón különbözik egymástól. Ennek főleg két oka van: az egyik az, hogy a kidolgozásban más-más irodalmi áramlatok szabályai érvényesültek; Jósika még végletesen romantikus regényt írt, a műfaj összes — tárgyi és eszmei — kellékével; Kubány műve viszont, az itt-ott még jelenlevő romantikus díszítő elemekkel együtt is, már átmenetet jelez a realista történelmi regényhez, amelynek műfaját, a mi közép-európai irodalmainkban, legtöbb tudatossággal épp Alois Jirásek honosította meg. A másik ok, amely miatt annyira különbözik ugyanazon események és ugyanazon személyek értékelése és szépirodalmi megjelenítése, kétségtelenül a történelmi regény sajátos nemzetnevelő funkciója a kelet-európai irodalmakban. Így aztán Jósika számára a Habsburg-dinasztia zsoldjába szegődött husziták az igazságos magyar nemzeti érdekek és események aláásói, következésképp minden rossz ádáz' megtestesítői. Kubány,. a hatvanas évek nemzetiségi törekvéseinek szellemében, a Habsburgokat okolja, hogy magyarok, szlovákok, csehek nem tudnak megbékélni, jóllehet a nép fiaiban nincsen egymással szemben ellenséges érzület. Jirásek trilógiájában a husziták az akkori Európa leghaladóbb eszméinek hordozói, terjesztői, elültetői, új rend hirdetői, a cseh— szlovák szellemi és politikai egység előkészítői... A három műben gyakran még az epizódok is megegyeznek, csak természetesen más művészi gondolat szemléltetésére szolgálnak, mindig a történelmi regény sajátos kelet-európai funkciója szerint. Harmadik példánkkal épp ennek a — más műfajokra is érvényes — funkció- változásnak a folyamatát kívánjuk élesebben szemléltetni. Ismét olyan eset lesz az útmutatónk, amelyben egy világirodalmi áramlat kap sajátos kifejeződést, különleges visszhangot a mi irodalmainkban. Az idő és az ember viszonyának megjelenítése, különösképp pedig az időben eltévedő ember ábrázolása mindig kedvelt témája volt szatirikusoknak vagy bölcselő hajlamú íróknak. Mi történik az emberrel, ha más történelmi vagy társadalmi környezetbe kerül, mint amelyben élt vagy él? Ismeretes, hogy a magyar irodalomban az ilyen típusú mű fő példája Mikszáth Kálmán szatirikus regénye, az Új Zrínyiász (1898). Vele kapcsolatban már megjelenésekor, de legújabban is (az akadémiai irodalomtörténet IV. kötetében) csak világirodalmi példák tolultak a méltatók tollára. S bár formailag természetesen van ilyen kapcsolódás, például Voltaire Micromégasához vagy Washington Irwing Ripl van Winkle)ébez, a lényeges mondanivaló és az alkotási módszer valamint az írói szándék is máshová köti Mikszáth regényét: a szomszéd irodalmakhoz. A romantikus hős-kultusznak, történelem-imádatnak üres szólammá silányulása a kapitalizálódó, ám külsőségeiben még feudális vonásokat őrző századvégi társadalomban szinte egyidejűleg késztetett kelet-európai írókat a múlt és a jelen szembesítésére, s a korukbeli viszonyok szatirikus bírálatára. Itt tehát — a világ- irodalmi példáktól nagyrészt eltérően (s a történelmi regényhez nagyrészt hasonlóan) — konkrét közéleti célzatú művészetről van sző; a minta megint funkciót változtat, új tartalommal telítődik. Az eljárás kétféle lehet, a cél és az eredmény mindig ugyanaz. Az egyik mód az, hogy az író egy jellegzetes kortársi figurát emel vissza a múltba, mint Svätopluk Čech a Prücsök úr kalandos kirándulása a XV. századba (Výlet pána Broučka do patnáctého stolett, 1888) című, magyarul is megjelent regényben; az írói szándék itt főleg azt domborítja ki, hogy miként lepleződik le a mo-
