Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - Zbigniew Herbert: Versek - Rácz Olivér: Fények és árnyak (Útinapló)
— Mit? — mondja a déli, de már nem higgadt a hangja. — Hogy mit? Hát majd én megmondom neked. Ide figyelj! Élvezettel várjuk a magyarázatot: itt most a tudomány és a hiszékenység párbajának leszünk tanúi, egy percig sem kétséges. Egy percig sem volt kétséges; a déli íiú már mondta is: — Megmondom én neked, hogy mit kell csinálnod, megmondom én, ne félj. El kell menned Nápolyba, fel kell keresned a Capella del Tesorót, de nem akármikor ám; május első szombatján kell oda zarándokolnod, és ... A többit már nem halljuk: mások is beleavatkoznak a vitába, és több szólamú olasz vitákig még nem terjed az olasz nyelvtudásunk. így hát, sajnos, ma sem tudjuk, mit kell tennünk, ha egész éven át egészségesek akarunk maradni. A csinos olasz lányt egyébként a „bar"-ban láttuk viszont, ahova reggelizni mentünk. A kávéfőzőgépet kezelte, és mosolygott. Közben dúdolt Is, de akkor is mosolygott. Kértünk egy kávét. — Con latte? — kérdezte, és mosolygott. — Con latte — mondtuk, és nagyon megörültünk, hogy megértettük egymást, mert valóban tejeskávét akartunk inni. A csinos olasz lány bólintott, és folytatta a dúdolást. Aztán a kávéfőző alá állította a szép nagy csészéket — sssz — mondta a kávéfőző, és a csinos barna lány mosolygott. Azután egy másik fémcsap alá állított a szép nagy csészéket — sss — mondta a másik fémcsap, és telesisteregte a csészéket fehér tejszínhabbal. Ez volt a café con latte. (Később a déli fiú is bejött a „bar“-ba, mire a csinos, barna lány elbiggyesztette az ajkát, és nem mosolygott. De azért megkérdezte: — Con latte? — Con latte — mondta a déli fiú, de az ő csészéjének a kávéfőző gép csak annyit mondott: ssz, és a másik fémcsap is csak annyit sistergett: ss. így ért véget a Redentore és a Capella del Tesoro vitája.) Odakint pedig úgy ragyogott a tenger és az égbolt, mintha néhány perccel azelőtt még igazán az igazi Bucintoro ringatózott volna a hullámain, és igazán csak most ért volna véget az igazi Redentore ünnepe. A San Marco és a Palazzo Ducale, a Campanile ás az Óratorony, a Libreria és a Pia- zetta — művészet és történelem. De ha a régi Velence ízeit és hangulatait keresed, állj meg a Sottoportico del girón, a velencei kalmárok hajdani tőzsdéjének az utcáján, vagy fordulj be a Sottoportico di Rialtóra, az aranyművesek hajdani utcájába. Vagy vegyülj el az álmaidból valósággá elevenedett Rialto-híd környékén nyüzsgő tömegbe. A gyümölcsárusok utcáján nem kell megijedned: a vérfagyasztó Unde^Unde! kiáltások csak attól a kivörösödött képű, megszállott transzban hadonászó, pléhtányért kongató, puskalövésnek beillő tapsokat hallató gyümölcsárustól erednek, aki így adja tudtodra, hogy sátrában ma minden gyümölcs kilója száz — a külföldiek kedvéért németre fordítva Hundert, némi velencei kiejtéssel fűszerezve tehát Unde! Unde! — lírába kerül. Szemközti társát sem az ólomkamrák véres árnyainak lidérce szállta meg: hátborzongató Ueríí! Ueríí! kiáltásai csupán azt jelentik, hogy szőlője, barackja és minden egyéb gyümölcse — very, very fine! A márvány bolthajtású Rialto-híd alatt történt egyébként, hogy a feleségem elveszett. A posztókereskedők utcájában találtuk meg később, látszólag szorult helyzetben: egy vén velencei kalmárral civakodott az utca közepén, miközben egy vég sötét szövetet rángattak ádázul, engesztelhetetlenül és elkeseredetten. — Miért veszekedtek? — kérdeztem megdöbbenve, mert a feleségemet mindig szelíd lelkű, megértő és poétikus lénynek ismertem. — Nem veszekszünk — mondta csodálkozva. — Nagyon összebarátkoztunk. El akarja adni nekem ezt a szövetet. Három méter. Neked venném, ruhára. Szörnyű balsejtelem fogott el. — Miből akarod megvenni? — kérdeztem elszoruló szívvel. — 0, ha ma nem ebédelünk, és két napig vacsorára is konzervet eszünk, éppen kifutja — mondta könnyedén.
