Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Monoszlóy Dezső: Sárga ház (Elbeszélés)

— Te szerencsétlen — sóhajtozott Mária.

— Nem baj, majd kiszivattyúzom a vérét és megfagyasztom.

Erre. még hangosabban jajveszékelt.

Aztán Bubu is hazaérkezett. Az első pillanatban nem is igen osztozott Mária bánatában.

— Ezért a giccsért igazán nem kár — később mégis kivonult Máriával a konyhába és sokáig sugdolóztak.

Vártam, hogy majd összevesznek. Ilyen hosszasan nem szoktak egymással csendben beszélgetni. Az egyetértésükben volt valami félelmetes. Megértettem, hogy ezentúl még jobban kell sietnem. Magam elé terítettem a rajzlapokat, de keservesen ment a munka. Az asztal is tele volt malterrel. Néhány szemcse a rajzlap alá csúszott, s ha ideért a ceruzám, furcsán megcsikordult.

A PINCE kész van. De a koporsókra valakitől kölcsönt kell felvennem. Sajnos Márián, Bubun és a Festményen kívül senkit nem ismerek. Időnkint igaz megjelenik néhány bizonytalan körvonalú alak a szemem előtt, de ahogy jönnek, azonnal széjjel is oszlanak. Félek is tőlük, a legtöbbjükön fehér köpeny ráncolódik. Mindössze negyven- nyolcezer dollárra volna szükségem. Mindenütt rengeteg pénz van. Mária ugyan panaszkodik, hogy sokba kerül a tej, Bubu is panaszkodik, de állandóan új ruhákat vásárol magának. Valahol sok pénz van, csak meg kell keresni. Esetleg a ház alá is lehetne ásni.

Rengeteget fáradoztam, egészen beleizzadtam. Csak amikor már kigyulladtak az utcai neonlámpák, akkor találtam meg a rajzlap alatt a ládát. De nem mertem felnyitni a tetejét. Nem tudtam mi van benne. Egész este a láda tartalmán gondolkoztam. Ha ékszerek vannak benne, ezeket előbb el is kell adni. És ki fogja őket felértékelni? Én nem értek a drágakövekhez. Karácsonykor gyűrűt vettem Bubunak. Szilveszterkor kiderült, hogy hamis. Honnan is vettem pénzt akkor arra a gyűrűre? A zsebembe nyúltam és... Érdekes, nincs is zsebem. Valaki bevarrta. Lehet, hogy Mária. Sokáig bámultam a tenyeremre. Az ujjaim rángatózva mozogtak. Néha egyik kezem feljebb került mint a másik, és félkör alakú, apró mozgásokat végzett. Mintha töltöttem volna valamit valamibe, mintha apró üvegeket szorongattam volna. Lehet, hogy valamikor ezt csináltam, és most eszembe jutott. Csak azt nem tudom, hogy még a PINCE előtt az űrhajóban, vagy később. Alighanem később. Rengeteg üveggel lehetett dolgom, innen ez a sok csilingelő hang bennem. Érdekes, és akkor még valami más is csilingelt, egészen közelről. Talán a villamosok. Az utcán jártam elhagyatottan, az autók alig bírtak kikerülni. Megkérdeztem Máriától, hogy lehet lejutni az utcára.

De Mária úgy tesz, mintha nem tudná. Már megint becsaptam. Nem is akarok lemenni az utcára. A HÄZ-at kell építenem és kész. Az utcán különben is egészen ritka a levegő, a sok autóduda kiszívja, ha az utcára érnék, megfulladnék. Mária ezt nem tudja, és hülyeségeket fecseg.

— Nem szabad az utcára menned, mert megesznek a tigrisek.

Hiszen az utcán nincsenek is tigrisek. Csak üresség. A nem létező tigrisek üressége. Ezért nem merem felnyitni a láda tetejét, hátha ott is erre bukkanok. De Mária ezt se érti.

— Bubu már megint csavarog? — kérdezem tőle, mert az imént hallottam, hogy becsukódott az ajtó.

Mária nem válaszol, a szeme tele van könnyel. Most minek bőg? A Festményt már kivitte a konyhába, azt mondta, hogy bekeretezteti.

— Ne törődj Bubuval — sóhajtja Mária —, gyere megnyírom a szakálladat.

Ez olyan különös. Olyan ritkán szokta megnyírni a szakállamat. A HÁZ építése közben erről teljesen megfeledkeztem. Ha nem félnék a tükörtől, és a tükör nem lenne véres, akkor most megvizsgálnám a szakállam hosszát. De máskülönben sem lehet ezzel pepecselni.

— Most nem érek rá, ki kell nyitnom a ládámat.

— Milyen ládát?

— Azt, amit kiástam a ház alól. Lehet, hogy kincsek vannak benne, és akkor fel kell becsültetni.

Máriát csöppet sem érdekli a láda. Zsebkendővel szárítgatja a szemét. Mindig ilyen hálátlan, ha rágondolok.