Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Batta György: Testamentum (Részlet)

Batta György

testamentum

Futok.

Társam, a fejem felett lebegő,

hűségesen követő csillag,

mintha a kutyám lenne. És egyszerre:

Nem

rozsdásodik

a

piros

fém

szívemen?

Nem

robbannak

az

erek?

Szűrnek

a

vesék?

Meddig égnek szemeim?

Meddig? Meddig? Menőig.

Most

a kutyaként követő csillag is eliramlik fejem fölül.

Az alig látható,

fényszálacska,

mellyel

pórázon tartottam, kicsúszik ujjaim közül, visszatekeredik az égre. Téved a csillagász, ha úgy véli, felfedezte a világűr

legkisebb üstökösének csóváját!

Meddig? Meddig? Meddig?! Fekete pelyhekben hull ránk a halál, és mióta annyi a puska, mint a fű,

Irészlet a szerző készülő kötetéből)

két égből

potyognak a pelyhek.

A földből

feketén lobog ki Hitler, gyémánt-fehéren József Attila, ciklámen-kéken Edison, vörösen Petőfi, s mi,

az éppen most élők is hatalmas gúlába rakva parázslunk az idő máglyáján.

Nem

rozsdásodik

a

piros

fém

szívemen?

Meddig

tart

a

varázslat:

élek?!

Műszerfal vagyok, amely örökösen ellenőrzi magát, ha ír,

ha szeretkezik, ha fut.

Az emberi test fő részei:

a fej,

törzs,

végtagok

és a halál.

Atom-dárdákkal hátainkban

száguldunk

az idő elől,

sűrűn idézzük a halált, leellenőrizzük félnapnyi történelmünket, méricskéljük érzelmeinket, értékeljük tetteinket, mert egyetlen lehetőségét mindenki

ki szeretné használni. Fényévekbe telt, míg megtanultuk: nincs mennyország, nincs hét medence a gyönyör vizeivel töltve,

ha vége,

jöhet a legkékebb levegő, a tüdő nem szippantja be, jöhet

minden idők leghíresebb hímje vagy nősténye,

nem szorítják körül fogóként.

Fényévekbe telt, de tudjuk:

a koporsó nem közlekedési eszköz,

és a föld között száguldoz, nem röpít angyal-háremekbe, ledér, kékhúsú úri nők nem pótolják azt, amit itt a szeretők elmulasztottak.

Ha

a harangvirág

utolsót

kondul,

késő

már!