Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - Fábry Zoltán: Forbáth Imre halálára
elkerültek, Prága csak egy állomás volt a sok közül. De Forbáth — ahogy egyszer írtam — Prága szerelmese lett, hűségese, szegénye, éhezője és bohémje, aki ezen a síkon csak Prága szegényeinek, kisiklottjainak barátja, megértője, szószólója lett. És barát volt mindenki, aki e megértésben és szolidaritásban és szegénységszüntető korparancsban egy lett vele. De a cseh avant- gardizmus levegőjét szívó Forbáth hazai útipoggyászként, elmaradhatatlan kísérőként úgy hurcolta magával Petőfit, mint az üdvösségét. És ha néha kicsapott Szlovákiába, akkor a szlovák favágó lett a szerelme. Forbáth nem volt bőven áradó költő. Szűkszavú volt még bohém gesztusaiban is. Négy-öt füzetnyi verseskötet, melyeket immár két válogatás is őriz (a legújabb épp most jelenik meg a budapesti Magvetőnél): ez minden. De ez aránylagos szűk keretben elmondott mindent, ami fontos volt 1938-ig. A téma: a kapitalizmus és a szocializmus, a háború embertelensége és az emberség mentő invokálása és tudatosítása. Forbáth írt még utána is egypár verset, de a lényeget már rég kimondotta, és ez cáfolhatatlanul megmaradt máig: verseiből az elnémítottak és lebunkózottak hangja szól mindenkihez — szabaditón. Forbáth Imre a világháborúk századának a költője, de költészete — hiába lett pontot 1938-ban — Londonban tovább rezgett, és amikor hazajött és elmúlt a második világháború: az okozat — az ok likvidálatlanságával és az atombomba árnyékában —, aktuális és beváltatlan maradt minden szava: mert némák és némítottak szájába adta az igét. És ezeknek nemcsak tegnapi szószólója volt, de igazsága és művészete révén azzá válik ma is: csak Vietnamra kell gondolni és Görögországra! Forbáth, az egyéni hangú és egyéni arcú költő, mára példa lett és példázat maradt: „A költő legyen emberebb ember, forradalmak kürtöse, világítótorony, ember, ki mélyen mellreszivja a népek vágyait, kinek az álma próféták tüzes nyelvével nyaldossa a jövőt; ki hatalmas hanggal ébreszti az alvók bataillonjait; határtalan, megnemalkuvó, nyakát meg nem szegő ... termékeny humuszföld, vidám, csírázó magvakkal terhes, árvizes tavaszi folyó, széjjeltörvén a múlt zsilipjeit; alkotó fantázia és mértéktelen nagy emberszeretet, ember, kiben a szabadságvágya acélosan elasztikus, s mint őrjöngő spirális löki, hajtja, taszítja az idő mutatóit a Beteljesedés felé!“ Elmondott, átadott mindent. A stafétabot továbbvándorol, igéz, tudatot varázsol: költészet csodáját. Ki beszél még halálról, halottról?!
