Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - FIGYELŐ - Kurt Benesch: Az üvegló
ívül hallotta maga mögött a lépéseit. Kerteken át, kis árkok fölött kopogtak utána, mindig egyforma távolságban. Ütőere és a dobbanó lépések azonos ütemre lüktettek, csikorogtak a kagylókkal teleszórt földön. A szőlőtőkék indái arcába csapódtak, és szétzilálták a kontyát. De nem fog közelebb jönni hozzá: ujjai a lovacska törött részét szorongatták. Egy lépéssel sem ér közelebb hozzá, semmi sem fog belé hatolni, semmi sem érintheti meg. Az utolsókig védi magát, ami fáj, az üveglovacska megvédi. Elragadja, mint a mesebeli paripa veszélybe jutott hősét. Deus ex machina, csodatükör ez az üvegcserép, amely felszívja magába a valóságot, és megtisztítva, álomképként adja vissza. A lovacska teste hűvös, de lassacskán vérétől fölmelegszik. A törés késéles szélei csillognak, akár a kristály. Hideg, vöröses fény — a világító torony jelző fénye a földnyelv végén, egy hajó fedélzeti lámpája, a hajó az utat keresi a ködben... Másnap reggel, amikor a fiatal férfi a szőlőskertek között a kikötőhöz megy, hogy a gőzössel Muranóba utazzék, az idegen asszonyt, akit még háza kis padlásszobájában vél aludni, a szőlőtőkék közt fogja találni. Széttárva fekszik majd, kiterítve, mintha az egész eget magába akarná szívni. Csak a tegnap az öregtől vett, kettétört üveglovacska darabjait fogja öklében szorongatni, mint védőfegyvert. Bár a halál rég elvett tőle mindent, ami védelemre szorulna. Brogyányi Béla fordítása Maurice Grim (Grimald], vasúti postás (Franciaország!: Őserdő, olajfestmény
